Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Mészáros László: Aknamélyből árbockosárig
Párizs! Egy hét a világ leszebb városában. Borzasztóan kevés. Megöli az embert az esztelen turistatempó. Robert mesélte, hogy a Louvre megnézésének rekordját állítólag egy amerikai hölgy tartja, aki alig egy óra alatt minden termen átrobogott. Kattogó Kodakok, rohanás, ez minden. Különben minden elolvasható a különféle útikönyvekben, minek ilyesmire fecsérelni az időt! Bántott ez a sznob éhség: mindent látni! Mindez csak azért, hogy elmondhassák: igen, láttam, voltam ott. Háromórás bolyongás után kitántorogtam a Louvre-ból, és kisétáltam a Szajna-part- ra. Leültem egy kőre, lent a rakparton, és bámultam a várost. Jobbról az Eiffel-torony, balról a Művészetek-hídja, mögöttem a Louvre, és lábam alatt a Szajna... A panoráma gyönyörű, miért nem vagyok hát boldog? Valami nyugtalanság vibrált bennem. Mindez szép és bámulatraméltó, de... ez az igazi Párizs? Csak a Louvre-ra kellene egy év! Lent, az egyiptomi emlékek között sokáig álltam — megbűvölve. Egyedül voltam, alig járt arra valaki. Volt valami nyugtalanító és felemelő a sok ezer éves szobrok, szarkofágok némaságában. Ide nem hallatszott le a város zaja, itt nem futkostak kíváncsi turisták, itt az örökkévalóság pihent. Elmerültem az időben, a tudat megállt. Felejthetetlen percek voltak. Jirko Pilzen környéki fiú. Csinos és elég értelmes, csak amolyan anyámasszony katonája. Dubekék tulajdonképpen nem is rokonai, csupán szomszédok voltak, de fenntartották a jóbaráti kapcsolatokat, és ha hazalátogatnak, hát náluk állnak meg először. Monsieur Dubek-nek virágzó, tíz-tizenkét munkást foglalkoztató asztalosműhelye van. Kizárólag megrendelésre dolgozik, és büszkén mesélte, hogy többek közt egy volt miniszterelnöknek (Mendez-France-nak!) és több filmhírességnek szállított már bútort. Hamarosan kénytelen lesz kiszélesíteni az üzemet, mert már Spanyolországból és Belgiumból is érdeklődtek nála. Remek uzsonnát tálaltak elénk. Dubek űr még jól beszélt csehül, de felesége már sokat felejtett, vagy legalábbis úgy tett, mintha sokat felejtett volna. Lányuk, Dana színésznő a televíziónál. Véletlenül szintén otthon volt, és megjátszottá előttünk a valódi párizsi nőt. Azt szoktam mondani az ilyenekre, hogy jó dög. — Nincs kedvük itt maradni? — kérdezte egyszer Dubek úr. — Komolyan gondolja? — kaptam a szón. — Hát persze! Fellendítené az üzletet egy valódi cseh szakember! Dubek hamar észrevette, hogy engem igazán érdekel az ügy. Kikérdezett, ki és mi vagyok, és így tovább. — Tudja — mondta elgondolkodva —, nagyszerű kereskedelmi utazót nevelnék magából. Egy év alatt megtanulna annyit franciául, hogy képviselhetné a cégemet. Ha egy kicsit rosszul beszélne, az csak az előnyére válna magának, és így természetesen nekem is. Nos, mit szól a dologhoz? — Nem könnyű dönteni. Majd meggondolom... Már csak néhány korty van az üveg fenekén. Felhajtom, és félredobom az üres üveget. Előveszem a másikat, Nem, még nem bontom fel! Hajnalban indulunk vissza Párizsba. Ötre-hatra odaérünk, utána vacsora valahol, még egyszer végigbuszozunk a városon, és fél tízkor indulás a Keleti pályaudvarról. Irány hazafelé! Haza? Ha nem szállnék fel, már Dubekéknál vacsorázhatnék... Milyen vidám a tábor. Mindenki gondtalanul mulat. Mindenki? Kíváncsi vagyok, hányan hiányoznak holnap a Keletiről. Persze, az is lehetséges, hogy teljes lesz a létszám. Végül is, mi értelme itt maradni? Igen, mi értelme? Gondolj Angliára, Amerikára, az egész világra! Dubek komolyan beszélt. Néhány év alatt mindenem meglenne. Mi az a minden? Ház, autó, feleség, gyerekek és jó munka? Mint Dubekéknál? Minden megvan, de mintha valami hiányzott volna, valami fojtogatott abban a lakásban. Túlzsúfolt. Igen, könyvtárat nem láttam! Talán Dana szobáiban van valahol, de az sem biztos; közönséges kis színésznő. Nincs lélek! Nekem ez kevés. Néhány év múlva.. Hisz ez ugyanaz, mint nyolcszáz méterre a föld alatt! Ugyanolyan reménytelenül érezném magam, mint most. Vagy mégsem? Csak nem félek? Fenét! Valami más kell. Mi legyen az a más? Évek óta keresem. Az érettségi után már vártak otthon a szövetkezetben, és várt rám a „főmechanizátor“ hangzatos címe. Apám dagadt a büszkeségtől, én pedig elkeseredetten vetettem magam a munkába. Hamar ráuntam mindenre, alig vártam, hogy behívjanak katonának. Egyszerűen megutáltam a falut, embereivel és ostoba szokásaival. Néha már ordítani szerettem volna. Hol az ész? Sajnos, sokszor magam se voltam különb. Nem is a falu bántott, hanem az emberek megadása a valóságnak, a jelennek. „Jól van ez így, fiam, mindig is így volt ez... hajtogatták körülöt
