Irodalmi Szemle, 1968
1968/5 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Kettős bemutató a MATESZ színpadán
a városra. A dévényi kőfaragó unokája végzi el a nevezetes mondern város-varázslást Pozsonyban, de a Feiglerek tovább élnek a városban, az utolsó építész Feigler — Feigler Sándor — 1932-ben halt meg. Közben természetesen építettek mások is Pozsonyban: Rum- pelmayer Viktor és Frigyes, Hubert József, az egyik legszebb Stefánia úti kispalota építője. Alpár Ignác az evangélikus líceum új épületével lepi meg a várost, s ő építi a pozsonyi reáliskolát is, továbbá Eremit Lajos, Gratzl Lajos, Pártos Gyula, Kolbenhayer Gyula, Mel- czer Zsigmond, Lechner Ödön, Komor és Jakab, Milch Dénes, Herczeg Zsigmond. Szőnyi minden lényeges adatot pontosan közöl, s röviden méltat is minden jelentősebb épületet. Végigvetíti fényvetőjét a régi Pozsonyon, hetven év változatain, a belvároson és a hozzá legközelebb eső városrészen kalauzol végig minket. Leírásai precízek, összességükben monumentálisán hatnak. Stíluselemzéseiben nincs tévedés, jelzői szilárdak, azonosak a valóval. Nem tartozik a tárgyhoz, de elfér a kötetben az építészettörténeti vázlat, mely Szlovákiáról szól, s a leglényegesebb architekturális változásokat jelzi a hetven év skáláján, beleszőve a felvidéki keresztmetszetbe az eredetien szlovák építészetet is. A kétszáz album-oldalnyi szöveget roppant képanyag — 240 darab —: egykorú metszet, fénykép, rajz és tervrajz egészíti ki. Ez Szőnyi Endre gyűjtése, s önmagában is a legbecsesebb történelmi dokumentum-gyűjtemény. Szőnyi Endre szakszerű vezetése Pozsony régi terein zegzugos utcáin, új útjain ezzel a képanyaggal rendkívül szemléletessé és hitelessé válik. Nem kétséges, hogy a városszeretetnek ez az igazmondó könyve elsőrangú történeti kútforrás. Szalatnai Rezső Kettős bemutató a MATESZ színpadán Hosszabb tanulmányt igényelne azoknak az átmeneti jegyeknek a felsorolása, amelyek valamilyen formában naturalizmus ellen vagy éppen abból kiindulva a szimbolizmus útját jelezték. Sőt, magának a már kialakult szimbolista iránynak a körülhatárolása és meghatározása irodalomban és képzőművészetben egyaránt különféle előjelű eredőkre támaszkodó elemzésre szorul. Mindez azért jutott az eszembe, mert a komáromi Területi Színház két olyan darabot mutatott be egyetlen este, amelyekben a naturalizmus és a szimbolizmus érdekes szimbiózisával találkozhatunk: Maurice Maeterlincktől a Szent Antal csudáját és Szép Ernő Májusát. Maeterlinck műve, a Szent Antal csudája a szerző alkotótevékenységének is némiképp átmeneti terméke. A méhek és termeszek életét, a virágok intelligenciáját tudósi alázattal figyelő költő egyik átalakulásának pillanatképe ez, az ív tovább halad oda és vissza (mert az író alkotóműhelyébe most nem kronoló- gikus sorrendben pillantottunk bele) egészen a szübtilis költőig és a Kék madár mese szimbolisztikájáig. A valóság apró részletei nemcsak az egymáshoz illeszkedő lencserendszerek mikroszkopikus tárgyilagosságában nőnek nagy- gyá, hanem azért is, mert a figeylő nem éri be a puszta látvánnyal, hanem állandó meglepetésre készül. A meglepetésre vágyás pedig nem egyéb, mint a csoda prolongálása. Innen már csak egy ugrás a szimbolizmus meseelemeiig. De még nem tartunk ott. Egyelőre a valóság talaján állunk. A népes rokonság a gazdag Hortenzia kisasszony halotti torát üli. A halottat az örökösök távolról sem siratják őszintén, mindenki a neki járó örökségrészre spekulál. Csak a szegény Virginia (a harminchárom év óta Hortenziát szolgáló cseléd, a darab szerint régi családi bútordarab) fohászkodik szívből Szent Antalhoz, hogy jelenjen meg, tegyen csodát, támassza fel a kisasszonyt. Ha Szent Antal nem jelenik meg, vagy ha a hívatlanul betoppanó koldusról kiderülne, hogy csaló, és nem tud csodát tenni, a darab naturalista rendje nem is borulna fel, hisz a prolongált csoda any- nyira valószínűtlen, hogy még tényszerűségével sem diadalmaskodik egy kialakult életkeret szokásai és elképzelései felett. Az elkésett csoda, a prolongált csoda — lehetetlen csoda, ez a szintézis, és ez a szintézis egyben a naturalizmusba oltott szimbolizmus. Konrád József, a darab rendezője abból indult ki, hogy ez a szintézis akkor is kiderül, ha a lehetőleg harsányabban ábrázolt életképek sodrába rejti, s így mintegy utólag kontrapunktként hámozhatja ki onnan a néző a darab csattanóját. Ezért kapaszkodott olyan következetesen a naturalizmus minden sivár
