Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Kettős bemutató a MATESZ színpadán

részletességébe, a szcenikai megoldást illetően is, és ezen túlmenően a .figurák mozgatásánál is. Ogy érzem azonban, hogy a „lehetetlen csoda“ ezáltal „láthatatlan csodává“ is válik, és nem maeterlincki és nem szimbolisztikus értelemben válik ilyenné, hanem egysze rűen azért, mert ez egyébként mindent láttatott és hallatott színpadon nem csillan át a harsányság ős a nevettetés homályos üvegén. Nem vitás és már elöljáróban rámutattam arra, hogy maga a librettó nem egynemű, csakhogy amíg a maeterlincki szövegkönyv a naturalizmustól a szimbolizmus felé1 ível, Konrád rendezésében mintha megfordulna ez a sorrend. Maeterlincknél a csoda nem eliminálódik, csak fölöslegessé válik, Kon- rádnál maga a csoda eliminálódik, talán azért is, mert maga a csoda is túl készen és naturalista köntösben lép a színre. Maeterlinck koldusa szerintem csak szavai és későbbi cselekedetei alapján válik Szent Antallá, Konrád Szent Anta- la mindjárt Szent Antal, pontosan a szobában látható Szent Antal mása, any- nyira az, hogy rövidlátásról vall, ha valaki mással összetéveszti. A magasabb konfrontáció lehetősége így már eleve szükségtelen. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a darabban szereplő öreg, elhasznált cselédet Konrád egy ifjú Virginiával helyettesítette, tovább eliminálódik a fölösleges csoda valószínűsége is. Amíg ugyanis az öreg és sokat próbált cseléd együgyűségében elképzelhető a csoda fogadásának lelki jámborsága, s ezzel karöltve a külső cselekedeteknek, tehát a kötelességteljesítésnek még ez által sem megzavarható folytonossága, Konrád fiatal cselédlányánál az erős logikai buktató, nem beszélve arról, hogy egy ilyen fiatal cselédlánynál a Hortenziához fűződő viszony is tisztázásra szorul. A darab két főszereplője, Várady Béla és Boldogy Katalin játékán is a kész csodát és az eliminálódó csodát követhetjük nyomon, s ha az adós marad valahol a maeterlincki költészettel, ez nem kettőjük, de a rendezői elképzelés számlájára írandó. Boldoghy Katalin fiatal cselédet játszott, és így nem győzhetett meg az öreg cseléd megfáradt és magába rejtett belső jámborságának disszonanciáival, Várady pedig a szobor helyett lépett be a szobába, s így nem alakíthatta ki fokról fokra a koldusból szentté váló prolongált csoda szimbólumát. Egyébként a

többi szereplők is ehhez a tablóhoz igazodtak, hanghordozásban és mozgásban egyaránt. A készen érkezett csoda eliminálódott, a maeterlincki kórkép naturalista körképpé változott. Lehet, hogy a néző jól szórakozott, ez a nevetés azonban aligha emelkedett a szimbolizmus szintéziséig.

De ha ilyen eredménnyel járt a maeterlincki szimbolikával való birkózás, milyen sikerrel kecsegtethetett Szép Ernő Májusa, amely, kétségtelen, minőségében is mélyen alatta áll a maeterlincki költészetnek, s felépítésében is felemásabb. Szinte pszichodrámai akkordokkal kezdődik, oratóriumi fúgákkal, naturalista részletekkel, szimbolista jelzésrendszerekkel folytatódik, és romantikus, szentimentális fináléval végződik. Hogyan lehet egységes atmoszférába gyúrni a darab sokféle, sokízű részleteit, ez foglalkoztathatta Beke Sándort, a darab rendezőjét, még mielőtt a széteső képek felvázolásához fogott volna. Mennyire absztrahálhatók a naturalista részletek, s milyen realitásokon át vetíthetők ki az absztrakciók? Ennek a gondnak és lelkes rendezői harcnak sikereit és sikertelenségeit végigkísérhetjük az egész előadáson, s hogy a felemás műből nem lett egységes előadás, az nehezen írható Beke Sándor vagy a darabban szereplő komáromi színészek rovására. A rendezői kiindulópont ugyanis, ellentétben a maeterlincki darab rendezői kiindulópontjával, mindjárt telitalálattal kezdődik. Nem a szövegkönyvből szolgaian kimásolhatóan, hanem az abból kiszűrhető egyetlen és összefogó ötletből következik. Hogy erre részletesebben is kitérhessek, utalnom kell Szép Ernő Májusának szüzséjére. Az „öngyilkos“ felakasztani készül magát, de közbejön a májusi szimbólum. Egy szerelmes pár ül le a ligeti padra, majd ennek a közbejött idillnek a harmóniája is megbillen, a szerelmes ficsúrt katona- szökevényként elviszi a rendőr, s a hoppon maradt lány a benne szorult májusi szimbólummal most már az öngyilkost váltja meg cserében a haláltól, a halál ellen. A szövegkönyvben ennek a történetnek az expozéja egymást követő életképek felsorakoztatásával kezdődik. Szürke, elkedvetlenítő, letargikus történetrészecskék ezek, s valahol a később színre lépő öngyilkos lelkivilágát hivatottak invokálni. Beke Sándor kitűnő rendezői ösztönnel rögtön a ligeti padra