Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - FIGYELŐ - Szalatnai Rezső: A. Szőnyi: Így nőtt Pozsony

súlyos hibát követett el, hogy az északi terü­leteket nem tartotta vissza kézizálogként, és ennek fejében nem csikarta ki a békekonfe­renciára való meghívást. Kiköthette volna ma­gának, hogy a románok egyidejűleg és ne utó­lag ürítsék ki a Tiszántúlt. Kun Béla utólag maga is elismerte, hogy súlyos diplomáciai hi­bát követett el." „A győzelemnek azonban — teszi hozzá a szerző — megvolt az árnyéka is: fennmaradt levéltári anyag tanúbizonysága szerint a proletárdiktatúrát letörő román kirá­lyi hadsereg egyszerű katonái már 1919 au­gusztusának második felében számos helyen együtt énekelték a munkásokkal az lnterna- cionálét." Mindezt érdekesen és hitelesen mondja el a füzet — valóban lebilincselő ol­vasmány, még ha szaktanulmány is. A szerző állításait levéltári és egyéb bizonyító anyaggal támasztja alá. Az Irodalmi Szemle és a Hét irodalmi pályázatot írt ki felszabadulásunk hu­szadik évfordulója alkalmából — s az irodalmi díj négyfelé oszlott. Az így megosztott díj egyikét Fogarassy Lászlónak ez a munkája kapta meg, mely most füzet alakban is meg­jelent. Mártonvölgyi László A. Szőnyi: így nőtt Pozsony Szőnyi Endre könyve Pozsonyról szól, Po­zsony építészetéről és városfejlesztéséről 1848—1918 között. Ez az a hetven év, amely­ben az újkori Pozsony, Magyarország koro­názó városa s feudális országgyűléseink szék­helye várossá alakult a korszerű civilizáció funkcióival. Pozsonynak sem erről a korszak­ról, sem a régebbiekről nincs építészeti mo­nográfiája. A barokk Pozsonyról vannak kis tanulmányok, de dokumentált pozsonyi építé­szettörténetünk nincs. Ortvay Tivadar város­monográfiája, a Pozsony város utcái és terei című kitűnő könyve lexikonszerűen említi egy-egy nevezetes épület építészét és építte- tőjét is, de ez vajmi kevés. Szőnyi Endre, az építész a két világháború közti korszakban Fórum címen szakszerűség és művelődéspoli­tika szempontjából egyaránt jelentős művé­szeti folyóiratot szerkesztett Pozsonyban ma­gyar és német nyelven, s a város fia és sze­relmese, egy hosszú élet szakszerű ismereteit és pontos tapasztalatait foglalta össze hatal­mas művében. Úttörő jellegű könyvet írt, mely minden Pozsony-kutatásnál s összehasonlításnál nélkülözhetetlen forrásmunkává vált. Könyvét szlovák fordításban jelentette meg (magyar és német összefoglalóval s a képanyag ugyan­csak magyar-német kísérő szövegével) a po­zsonyi Szlovák Képzőművészeti Alap Könyv­kiadója. „Az építészet az élet alkotórésze volt és ma­rad, a társadalom fejlődésének bizonyítéka, mely egy-egy korszak anyagi és szellemi mű­veltségének színvonalát képviseli" — írj* hangütésként Szőnyi műve legelején. Ezzel a felfogással válik hatékonnyá Szőnyi kutatása a pozsonyi épületek között. Szőnyit elsősorban a konkrét architektúra érdekli, a középületek kora és alkotója, a stílusjegyek összpontoso- dásának mozgásai s emögött a feudalizmus ki­vonulása és a polgári ízlés és igény felvonu­lása Pozsonyban. Ez a polgári felvonulás, het­ven éven át is meg-megjelenő főúri építtető­vel, rendkívül érdekes. Közhiedelemmé vált,: hogy Pozsony, miután Kossuth a történelem­mel kivonult belőle, vidékiségbe süllyedt, s benne megalvadt. Szőnyi műve is bizonyítja,, hogy ez nem igaz. Pozsony a XIX. század má­sodik felében s aztán, Magyarországhoz tarto­zása utolsó 18 évében arányosan fejlődött,, szinte biológiai tempóval. Egy ilyen építészet- történeti tanulmány, a maga kétségbevonhatat­lan adatszerűségével, fejlődéstörténeti doku­mentum. Minden, ami elavult, elsöprődik, a vá­ros fél századnál valamivel nagyobb idő alatt hámlik és megújul, új stílusjegyeket vesz fel„ de bárminő stílusjeggyel övezi azt, amit fel­épít, funkciószerűen épít és szépít: kórháza­kat, iskolákat, bankokat, gyárakat, kávéháza­kat, pályaudvart, kikötőt s természetesen lakó­házakat, ezek között pedig telepszerűen mun­kásházakat, munkásnegyedeket is. A polgár­ság mint osztály, a kapitalizmus mint gazda sági rendszer legyőzi a feudalizmust. Ez az a hetven pozsonyi év, mely nemcsak: Reviczky Gyulát, Fadrusz Jánost és Bartók Bé­lát adta, hanem kísérőiket, három nemzedék építészeit és tervezőit, akik a régi középkori város falai között kialakították azt a sajátos,, meghitt, meleg urbanitást, amely minden po­zsonyi látogatót elbűvölt. Juhász Gyula Orbán lelke című kisregényében életmentőnek ábrá­zolja a pozsonyi városiasságot, valósággal su­gárzásról beszél. Bécs és Budapest között fej­lődött így Pozsony, s építészete e két főváros; hatását mutatja. Mégis a tér és az arányok döntötték el az épületek formáját, s így jó­részt sikerült hatásátvételről beszélhetünk, a- melyben nem veszett el a város egyénisége. Iparosodása, kereskedelmének visszaélénkülése- szilárd hátteret adott a házdíszítéseknek. Akt helyesen válogat, helyesen fejleszt — s ez: volt a pozsonyi építészek ki nem mondott, de; gyakorolt jelszava. A romanticizmus, az eklekticizmus és a sze­cesszió pozsonyi változatait három építész­nemzedék munkásságával szemlélteti a szerző. A három Feigler-generáciőról van szó, akiír Pozsony fiai voltak, s akikben az architektúra családi hagyománnyá nemesedett. Idősb Feig- ler Ignác volt az első, őt követte Ignác, Ká­roly és Ferenc fia, akik közül az első kettő,, de főleg a legidősebb, ifjabb Ignác, nevezetes alkotó volt, aki ízlésének bélyegét rányomta

Next

/
Thumbnails
Contents