Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Mészáros László: Aknamélyből árbockosárig
és megnyugtatott, hogy néhány hétig pihenhetek egy kicsit. így azután fájós lábbal jártam kérvényemmel a kálváriát. A CSISZ-elnök mesterem volt azelőtt a huszonkettes vak aknán. Rendes fickónak ismert, és megígérte, hogy mindenben támogatni fog. És végül: sikerült! Felállók. Örökre az agyamba akarom vésni a képet: Tenger... világítótorony... a hullámverés álmosító moraja... Miféle zaj ez a tábor felől! Ja, persze, hisz búcsúest van! Képzelem, mi zajlik le ott. Már reggeltől mindenki csak magával törődik. Amilyen gyorsan szövődtek barátságok és egyéb viszonyok, most olyan gyorsan mindennek vége. De még egyszer, még itt az utolsó alkalom! Fuj, hogy utálom ezt a szót: alkalom! Tizennyolc-húszéves fiúk és lányok azt hiszik, hogy ha már ezer kilométerre vannak hazulról, egészen másként kell élni, itt az alkalom, senki se tudhat meg semmit. Olyan világutazókon, mint Zlata, nem csodálkozom. Bejárta Európát, volt Tuniszban és Kubában. Számára egyszerűen ez az élet. Másnap, hogy ideértünk, már a sofőrünknél aludt. Olyan szolid tanítónőket azonban, mint Marika, nem tudok megérteni. Szegény lány évekig gyűjti a pénzt egy „nagy utazásra“, s itt elveszti a fejét. Párizsban úgy kimázolta magát, hogy alig ismertem rá. Jó párszor hajnalban jött haza. Másnap aztán délig aludt; átaludta Versailles-t és Orlyt. Pedig Róbert nem tréfából mondta, hogy azért jó lesz vigyázni, mert számtalanszor akadtak már a boulogne-i erdőben külföldi lány hullájára. Itt már jó lett volna neki valaki közölünk is, de fütyültek rá a fiúk. Lehet, hogy ma este valamelyik vállalkozó szellemű francia, olyan Laurent-féle, mégis kihasz nálja az alkalmat. Laurent, amilyen bohóc, olyan ostoba is. Fogalmam sincs, kitől tanulhatta, de már az első nap ezt kiabálta a strandon, hatalmas pocakját veregetve: „Én vagyok kapitalistáén vagyok...“ Te egy nagy ökör vagy, mondták többen is, de szerencsére Laurent nem értette, és csak nagyokat röhögött. Hogy lehet ilyen embernek olyan édes felesége, mint Julié? Három nappal ezelőtt vándormozi ütött sátrat a táborunkban. Remek Stan és Pan groteszket vetítettek. Elhalasztottam egy kicsit a szokásos esti tengerparti borozgatást, és egy fa tövébe telepedtem. Majd az egész tábor összegyűlt. Már jócskán futott a film, amikor éreztem, hogy valaki mellém ül. Oldalra pillantottam, de csak egy takaróba burkolt alakot láttam. Mindenki dőlt a kacagástól; könyökömmel véletlenül alaposan oldalba löktem a szomszédomat. Ijedten fordultam feléje. Laurent-né volt. Tovább alig láttam valamit a filmből. Az asszony szinte hozzám bújt. Megfogtam a kezét, és — nem húzta el. A film után hazakísértem. A kunyhójukhoz érve azonban nem ment be, megfogta a kezem, és a közeli bokrok felé vezetett. Szavamra, pontosan tudtam, mi fog történni. Leültünk, és az asszony beszélni kezdett. Ha jól értettem, a férjét szidta. Majd sírva fakadt és megölelt. Hihetetlen gyöngéden csókolóztunk. Ha egy kicsit jobban megszorítottam, már reszketett. Simogattam, ölelgettem, és ő csak mondta a magáét. Bárcsak tudnám pontosan, miről beszélt! Egy nyilvánvaló: panaszkodott. Elég ránézni Laurent-ra, és megérthető. Ügy szerettem volna mondani valami olyat, hogy küldje a pokolba a férjét, de bizonyára ez is lehetetlen Julié számára. A végén a mérhetetlen gyöngédségtől és részvéttől már én is majdnem sírva fakadtam. Ju'ie bevezetett a kunyhójukba, és megmutatta alvó gyerekeit. Néhány pillanatra felgyújtotta a villanyt. A két szöszi kislány összebújva feküdt az egyik ágyban. A sötétben még egyszer megcsókoltam Julie-t. Szomorún ballagtam ki a tengerpartra, és akkor úgy éreztem, hogy kevés volt a liter bor. Lehet, ma este is vár valahol Julié, és lehet, most nem reszketne az öleléstől. De nem, nem hiszem! Julié csak beszélne, és én nem érteném. Bosszantó helyzet, igen, összecsikordulnak a fogaim; itt áll előttem egy ember, és én nem értem öt! Értelem, tudás, ismeretek — hol vagytok? Igen, biztosan ezt érezném most Julie-vel szemben, mint már annyiszor, ha új és váratlan helyzetbe vagy probléma elé kerültem. Először jön a düh: miért? Utána a vágy: tudni! És végül az elszántság: minden poklokon át! Mi van ott, e végtelen víztömegen túl? Anglia! Milyen megnyugtató érzés ezt tudni. De mégis kevés! Meg kellene nézni! Párizsban elmentem az egyik fiúval „rokonlátogatásra“. Nem mert egyedül nekivágni a városnak, számomra pedig kész gyönyörűség volt róni az utcákat, kezemben a térképpel. Gyerekjáték Sevrés-ből Neuillybe jutni: metróval felszaladtunk a Diadalívig, átszálltunk Pont de Neuilly felé, és az utolsó előtti állomáson leléptünk. Az Or- leans-i utcán és a Churchill téren keresztül máris az Inkermann bulváron voltunk.
