Irodalmi Szemle, 1968
1968/5 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónaplómból
csősége teljében ragyogott Leconte de Llsle, mégsem az ő különbözőképpen hatalmas életművük határozta meg e kor francia és európai költészetének jellegét s fejlődési irányát, hanem a már másfél évtizede halott s csak néhánynak tudatában tovább élő Baudelaire, az Afrikában bolyongó és a költészettel végleg szakított Rimbaud, a középiskolás vásott kamaszoktól gúnyolt Mallarmé, s az átkozott költők feje, a szent bohém: Verlaine... Az akkori kortársak közül ezt csak a beavatottak és elhivatottak maroknyi csoportja láthatta, olyannyira, hogy még Flaubert is, aki pedig értett az irodalomhoz, 1872-ben „hosszú hanyatlást“ jósolt a költészetnek. Nekünk azonban már körülbelül kellő távlatunk van hozzá, hogy lássuk a XX. századnak nevezhető kor egyediségét, különleges jellegét. Tévedés vagy túlzás nélkül álllítható, hogy e sajátos „XX. századiság“ — legalábbis a költészetben — abból a forrásból ered, amelyet a századeleji nagy válság tárt fel: soha nem látott szakadék támadt az ember és világa közt, s a szellem munkásainak újonnan, szinte a semmiből kiindulva kellett fölfedezniük és kifejezniük a világot, a valóságot. E szakadék s a következményeként kialakult szakítás, minden múltbeli értékkel, az új művészek szemében kérdésessé tette az alkotás hagyományos módszereit, sőt a megismerés kitaposott útjait is. Hiszen az élet minden területén átgázolt a gőzgép, a villamos energia, a robbanómotor, a társadalomban pedig nagy közösségek — osztályok, gyarmati sorba süllyesztett népek, új formákba alakuló imperializmusok — küzdelme tombolt, az uralkodó Irányzatok költői viszont még mindig az egyéni érzelmeket elemezték, igaz, egyre nyugtalanabb és nyugtalanító tépésekkel... Ekkor kezdődnek a mindent újrakezdő lázadó kísérletek, persze nem előzmények vagy ősök nélkül, hiszen (főként az irodalomban) előzmény vagy előd nélkül nincsen semmi; mégis az így kierőszakolt új helyzet ébreszt lázas kíváncsiságot a teremtő emberi szellem ősformái iránt; a költők is, miként az e korbeli zenészek és képzőművészek, a legmesz- szebbre nyúlnak vissza, hogy eredendően és hitelesen újat alkothassanak: a sose volt világot sose próbált módon idézzék meg oly művekben, amelyek megint másra, többre törnek, mint hogy csak „irodalom“ legyenek (a nagy, az igaz, a tiszta Verlaine telibe találó szava szerint). A költészet még ritkán, csak kivételes pillanatokban tett kísérletet a teljességnek oly hiteles kifejezésére, ami a „XX. század“ költőit alapvetően jellemzi. Ha így fogjuk fel a bírált kötet címébe írt „XX. század“ megjelölést (márpedig másként aligha foghatjuk fel), szembeötlik, hogy az antológiában, enyhén konzervatív árnyalattal, olyan költők vannak túlsúlyban, akiknek életművében a XIX. század második felének öröksége él tovább, utőszimbolizmus formájában, s akik épp ezért csak fizikailag éltek (vagy élnek) köztünk a XX. században, de a fentebb jellemzett „XX. századiságot“ már nem fejezték ki költészetükben. Néhány jellemző típuspéldával szemléltetem kifogásomat. Hiányzik az antológiából a korszaknyitó Tristan Tzara, de benne van az egyébként (főként elbeszélőnek) rokonszenves Georges Duhamel; vagy hiányzik a legősibbet a legmodernebbel mellbevágón párosító Aimé Césaire, de benne van a bágyadt és avítt Henri de Régnier; vagy hiányzik a minden ízében forradalmár Hlebnyikov, s hiányzik Vasco Popa és Oskar DaviCo..., de minek folytassam s minek emlegessem, hogy viszont benne vannak d'Annunzio, Rákié meg annyian mások, hiszen legkirívóbb, legjellemzőbb és legbizonyítóbb a magyar rész hiánya: Kassák Lajos! Van-e mélyebben és jellemzőbben XX. századi költőnk, mint a modernségnek e klasszikusa? Vagy itt vannak a hozzánk közel álló csehek és szlovákok. A cseh költészetet még csak méltón képviseli Wolker és Nezval, de már a harmadikként — egyetlen verssel — szerepeltetett František Hrubín helyett vagy mellett indokoltabb lett volna valamelyik klasszikus modern, például František Halas vagy a megint csak jellegzetesen „XX. századi“ Vladimír Holan megszólaltatása. A szlovák költők közül pedig senki sincs jelen e kötetben, pedig Laco Novomeský (hogy csak őt említsük) kétség nélkül különb költő, mint az itt olvashatók átlaga; „XX. századi“ költőnek pedig vitathatatlanul elsőrangú, miként egyébként az ugyancsak szlovák, ám jóval fiatalabb Miroslav Válek is. S mit szóljunk ahhoz, hogy a jegyzetek írója a Devétsil-t (ami tudvalevőleg szívós gyökerű acsalaput jelent, szójátékként pedig ,kilenc erőt’ vagyis kilenc múzsát) így magyarítja: „a Kilencek íróinak és művészeinek társasága"? Hát ennyire semmi hatása nincs már a nyomtatott szónak, a rengeteg cikknek, tanulmánynak, amit e korról és költőiről írtunk? Lyukas hordóba töltögettünk tiszta vizet? Talán mégse hiába: a víz kifolyt, a hordó használhatóbb lett... S ez az antológia sem hiábavaló. Egyebek közt arra is int, hogy ideje lenne hiteles gyűjteménybe foglalni a „XX. századi“ költészet igazi remekeit. Dobossy László Olvasónaplómból Tizenhat esztendős középiskolás ko romban találkoztam először a tolsztojiz- mus fogalmával, kevéssel azután, hogy a Kozákokat olvastam, és megértettem, hogy „mérlegelni a szavakat és csakis az igazat mondani“ az írásművészet lé-
