Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - FIGYELŐ - Dobossy László: A legszebb versek

rekvés is, az „ezeréves“ elnyomás, a szlovákokat ért nemzeti sérelmek visszafizetése vagy törlesztése. Mindezt az írónak nem azért kellett volna bemutatnia, hogy megcáfolja vagy igazolja, hanem azért, hogy ebben az érdekes koncepciójú dialógusban tényszerűen ábrázolja a másik fél eredeti álláspontját is.

Az író az álláspontok, az ellentétek megfogalmazásában általában óvatos, sőt félénk, ami nem kis kárára van a regénynek. A magas eszmei színvonalú dialógus helyett inkább csak a tények bemutatásával találkozunk, s a döntést, az eszmei tanulság kikövetkeztését az olvasóra bízza. A mű néhány része alapján riportregénynek is tartható, persze, tudjuk, hogy ez csak fiktív riport. Hiányzik belőle a határozottabb epikai koncepció, az írói szándék erőteljesebb megfogalmazása. Példaként említhetjük a pilóta derékbetört karrierjének ábrázolását is. Fontos társadalmi pozíciót tölt be a párt megbízásából, de anyja konokul vallásos, nem akar belépni a termelőszövetkezetbe, apósáék spekulánsok, s ő mindezen nem tud segíteni. A hőst ezért passzivitással vádolják, majd egyéb dolgokkal is gyanúsítják, megfosztják állásától, Jáchymovba küldik az urániumbányába, s ő így elmélkedik: „Kit okoljak? Anyámat számoltassam konok maradiságáért? Biztosan Szerdi árult be.“ Valóban ilyen együgyű ez a hős, vagy az író nem meri ábrázolni a konfliktus igazi okát, erkölcsi lehetetlenségét? A regény sokat veszít hatásából, amikor az író elkerüli a határozott állásfoglalást, ha erre erkölcsi szempontból feltétlenül szükség volna.

Az elmondottakból kitűnik, hogy Dobos László új regénye, a Földönjutók a szlovákiai magyar irodalom legszínvonalasabb és legkorszerűbb regénykísérletei közé tartozik.

Csanda Sándor

A legszebb versek

Merészen vállalkozik az, aki egy műfaj, egy témakör vagy — főleg — egy kor legsikerültebb irodalmi alkotásait kívánja csokorba kötni. Kétszeresen merész a vállalkozás, ha „legszebb versekről“ van szó, s ha kiadói érdek is érvényesül a válogatás szempontjaiban. Melyek egy korszak legszebb költeményei? Neked bizonyára mások, mint nekem, s így van ez jól, hiszen különbözik az ízlésünk, s így szükségképp különbözik az értékelésünk is. Paul Éluard, nagyon bölcsen, ezt a szokatlan és hosszú címet adta a maga költészeti antológiájának: A legjobb versgyűjtemény az, amelyet önmagunknak készítünk (Le meilleur choix de poemes est celui que l'on fait pour sói).

Mégis, akár szellemi kényelemből, akár az összkép könnyebb kialakítása végett, okkal igényeljük, hogy kellemesen hozzáférhető formában együtt találjuk, jól használható könyv lapjain olvashassuk azokat a lényeges műveket, amelyekre bizonyos — esetleg csak hallgatólagos — közmegegyezés a „legszebb" vagy „legjellemzőbb“ vagy „legjelentősebb“ jelzőt illeszti címkéül. Körülbelül olyan igény ez, mint amely a műfordítást, ezt az eleve lehetetlen, de kétségkívül szükséges tevékenységet ösztökéli.

Ilyesfajta töprengésekkel vívódva olvasgatom az Európa Kiadónál Lator László gondozásában most megjelent világirodalmi antológiát, amely a XX. századi költészet remekeit kívánja tolmácsolni nyelvünkön (A világirodalom legszebb versei; XX. század, 1967). Kétségtelenül hasznos könyv, mert együtt nyújtja e század rangos — bár nem mindig legjelentősebb — költőinek fontos műveit, s a szerkesztő észrevehetően ügyelt rá, hogy olyan fordításokat közöljön, amelyeknek művészi értéke leginkább megközelíti az eredeti szöveg lényegét. így e kötet, amely valószínűleg közönségigényt is kielégít, hiszen 77.000 példányban jelent meg — szép terméke (még ha nyomdatechnikailag bizony szebb is lehetne!} annak a kiadói erőfeszítésnek, amely a jelenkori világirodalom élő áramlataival ismerteti meg a magyarul olvasókat.

Ámde épp e kiadói tettet méltatva és kisugárzását latolgatva vetődnek föl nyugtalanító kérdések is. Van-e egyáltalán ilyen irodalom- történeti kor vagy pontosabban irodalomtörténeti kategória, hogy „XX. század“? S ha van, mik a meghatározói? Mik azok a jellegzetes vonások, amelyek indokolttá teszik az efféle általános fogalom leszűkített értelmű használatát? (Körülbelül úgy, ahogyan a XVI. század fő áramlata a reneszánsz, a XVII-é a barokk, a XVIII-é a felvilágosodás..., vagy mint ahogyan Petőfink is félremagyarázhatatlanul egyértelmű szózattal fordulhatott a „XIX. század költőihez“.)

Nos, kétségtelen, hogy a XX. század első hat évtizedének is megvannak a maga sajátságos vonásai, új, addig nem ismert esztétikai értékei, miközben természetesen tovább élnek és hatnak olyan áramlatok is, amelyeknek forrásvidéke korábbi korszakokban terül el, így elsősorban a szimbolizmus, a naturalizmus, a „nagyrealizmus“. Történelmi párhuzammal is szemléltethetem tételünket. A múlt század nyolcvanas éveiben még élt Victor Hugo, di