Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - FIGYELŐ - Csanda Sándor: Dobos László: Földönfutók

erővel tudja ábrázolni az eseményeket és a jellemeket. A művön egy érdekes kettősség vonul végig, amit a borítólap jegyzete szerint a következő dolog jellemez: „akár a hatalom gyermekeként, akár a kitaszítottak, az alkotmány sáncain kívül helyezettek oldaláról indul el valaki emberségigénnyel, a visszaütő történelem, a múlt átkával vert kor, a törvényesített embertelenség egyformán a földönfutók sorsára kárhoztatja.“

A regény azonban nem valósítja meg maradéktalanul ezt az elvet, mert a központi hős, a pilóta így jellemzi (szabatosan) a saját kálváriáját: „Az egész belefér egy mondatba; szerelem, házasság és az emberek közönye." (36. o.) Az írónak kezdetben úgy tetszik, hogy valahol már látta ezt a pilótát, talán azzal a katonával azonos, aki őt 1945-ben társaival együtt elfogta, amikor az itteni magyar iskolák bezárása után Magyarország felé szöktek. „Az is lehet persze, hogy csak a képzelet teszi.... Az emlékezet hiszi, hogy ő az." Az író tehát 1945 és 1948 között egy diszkriminált nemzetiséghez tartozó kisdiák (néha csempész) volt, vagyis tipikus, szerencsétlen földönfutó. A másik „földönfutó“, a pilóta, a volt határőr jellemzése azonban már nem ilyen egyszerű és egyértelmű.

Az író és a pilóta dialógusaiból ötletesen összeállított regényben — furcsa módon — semmiféle választ nem kapunk arra a kérdésre, hogy az utóbbi, a pilóta hogyan vélekedett határőr korában az általa elfogott kisdiák földönfutókról. A jelek szerint alighanem jóindulatú semleges volt, de nem biztos: lehet, hogy a minden vágyát és képzeletét betöltő szerelemmel volt elfoglalva. De a tüzes érzéki szerelmet lángra lobbantó és testét felajánló Gallai lány szintén a másik nemzetiséghez, annak urizáló kispolgári elitjéhez tartozott, és kiélezett nemzetiségi ellentétek idején a határőr sem kerülhette ki az állásfoglalást, annál kevésbé, mert ő az író másik énje, akivel a regény végén egyesül is. Az író tehát mintegy a másik fél, a más nemzetiségűek, a hatalmon levők szempontjából is ábrázolja az eseményeket, s ez a dialektikus igazságkeresés kétségkívül jó elgondolás, számos kérdés kétoldali, intellektuális megvilágítására nyújt alkalmat. Kár, hogy a „másik fél“ ábrázolása Dobosnak kevésbé sikerült, a pilóta kissé' vér- telen figura, nem eléggé egyénített jellem. Az ő élményeiből szinte csak az erősen érzéki szerelmet, a nemi vágyak felébredését tudja az író valóban érzéki megjelenítő erővel ábrázolni. Felesége, a szép Nelli jellemrajza sikerültebbnek, plasztikusabbnak látszik, de a jellemek és események legmegkapóbb ábrázolásával a csempészések leírásakor találkozunk.

Az író a kényes nemzetiségi konfliktusok ábrázolása helyett költői általánosításokhoz, filozófiai igazságokhoz folyamodik. „Az öröm mégsem lehet teljes. Nyelvük szerint különválasztják az embereket; jókra és rosszakra, győztesekre és legyőzőitekre. A hatalom új urai törvényt ülnek; nem kérdeznek, csak

vádolnak. Űr és szolga egymás mellett ül a bírák előtt. Nem a gonoszságot, hanem a születést büntetik, királyok vétke a cselédek fejére száll."

Dobos sikeresen alkalmazza a modern széppróza számos új módszerét. A jelen és a múlt filmszerű, plasztikus képekben váltakozik; hol az író, hol a pilóta emlékei tűnnek fel, s a hagyományos időrendhez szokott olvasónak ugyancsak oda kell figyelnie, hogy megértse az eseményeket. Van azonban az írónak olyan újítása is, amelyet elhibázottnak tartunk: ez a pilóta ős az író eggyéolvadása az utolsó fejezetekben, ami eszmei, tartalmi szempontból sem látszik megokoltnak. Az író a 294. lapon a pilóta hűtlen feleségével, a szépséges Nellivel való azonosulásra tesz ilyen homályos utalást: „Most elfoglalom a helyét, a repülős már nincs itt. Ketten maradtunk Nellivel. Megpróbálom magamhoz melengetni. Szeretnék gátat vetni hűtlenségének. A Gallai lány szépsége nem lehet ennyire gonosz. Önzése nem kívánhatja a halál áldozatát. A másik férfi sorsa csupán szavakban különbözik az enyémtől: életünk jutalma nem lehet az értelmetlen pusztulás. A tisztaság, a hit nem büntethető halállal. A repülős veresége az én vereségem is."

Ezután következik a repülőssel való eggyé- válás, s az utolsó repülés a harci gépen, miközben a pilóta képzeletében saját emlékeihez az író emlékei is hozzákeverednek, pedig még nem is ismerhette az írót, hiszen mindez csupán visszaemlékezés, a cselekmény tanúsága szerint csak évek múlva találkoztak a könyv elején leírt körülmények között. Mindez modern, formabontó regényben megbocsátható lenne, ha az eggyéolvadásnak egyáltalán volna értelme. Miért kell két különböző sorsú embernek egybeolvadnia? Az író valószínűleg együttérzését, humanizmusát akarja így kifejezni, de ez a megoldás nem szerencsés. „Lehet-e élni a mások szerelmét?" Az ilyen irreális töprengésről az a véleményünk, hogy az író nem meri, vagy nem tudja kifejezni a valóságot.

Az író és a repülős dialógusában ez utóbbi a felszabadulás utáni szlovák káderek, szocialista emberek típusát képviseli. Nemcsak a legfontosabb történelmi adatok, hanem az író egyéni élményei is (pataki diákoskodás, csempészkedés stb.) hiteleseknek, tényirodalomnak látszanak, s ezeket Dobos igazi epikai tehetséggel, mintegy érzékletesen megjelenítve tudja ábrázolni. A másik fél ábrázolása azonban felületes, nem elég meggyőző; így a dialógusból hiányzik a drámai feszültség, s itt-ott vontatott, nehézkes. Feltűnő, hogy hiányzik a másik fél, a szlovák nemzetiségűek általános elvi álláspontjának a bemutatása is a kort annyira jellemző nemzetiségi érzékenység és nacionalista uszítás ábrázolásakor. Amint tudjuk, a hivatalos szlovák álláspont (a sajtóban, a rádióban, az iskolákban is hangoztatták) az volt, hogy az itteni magyar nemzetiség felszámolása nemcsak jogos, hanem igazságos tö