Irodalmi Szemle, 1968
1968/5 - Gál Sándor: Múmia a fűben
Olyan udvarias ez a fordított vörös inga, a hangja, szinte simogat. — Megbuktatom magát — mondja. S utána jön az ismert szöveg: — Patamu, sto vi iz ruszkavo jazika nyicsevo nye znájete... Szigyítyesz, pe- tyorka... Mert semmit sem tud az oroszból... Leülhet, ötös. Mert semmit se tudok ... Mit mondok szombaton anyámnak? Szeptember utolsó napja. Megyek hazafelé. A téren rengeteg ember. A délutáni napfényben fürdetik életüket, valamit, amit nem értek, amire nem találok magyarázatot. Itt mintha mindig ünnep volna. Ezt sem értem. Sok mindent nem értek még a városból. A házakat sem, az utcákat sem, a kirakatokat sem, de legkevésbé az embereket. Hogyan érnek rá sétálgatni, amikor már törik a kukoricát, ássák a cukorrépát, meg szüretre készülnek otthon?! Itt ebből semmit se látok. Azt a múltkori ötöst oroszból már kijavítottam. Ptyícska megdicsért. S az öreg Hudec doktor is. De azért csak kettest adott németből. A mai nap jól sikerült, és mégsem érzek örömöt. Nehéz és egyre nehezebb lesz minden. Mert minden baj. Az i«5 ami van, meg az is, ami hiányzik. Két hónap múlva tizenhat éves leszek ... Az a lány a B-ből a nagyszünetben megint rámmosolygott. Tetszik. Betkának hívják. Szép név, csak hát... Leginkább a haja tetszik. Fekete és majdnem olyan rövid, mint az enyém. Jő volna vele sétálni egyszer. Ha eljönne... Észre se vennének bennünket... Nem úgy, mint otthon. Otthon nem lehet sétálni ___ Az is lehet, hogy el se jönne v elem. A térről befordulok egy szűk utcába. Már nem járok körül a posta felé, mint az első napokban. Erre közelebb. A Pipa utcában lakom. Annyit nevettem ezen is. Itt minden utcának neve van. De legérdekesebb a Pipa utcáé. Olyan kis görbe utcácska ez, mint egy könyökcső. Tíz ház az egész. Mind földszintes, mint falun, s mindegyik ház mellett van kert is, szép fákkal. Én a hetes számú házban lakom. A háziasszonyom fiatal, van egy másfél éves kisfia. A férjét csak képről ismerem, azt mondja Z-né, hogy tavasszal kiment Kanadába. Ezt sem értem. Z-né nagyon kedves hozzám. Sokat beszél. Mindenfélét, ami eszébe jut. Hat évvel idősebb. Van egy nagy könyvszekrénye, tele mindenféle könyvekkel. Néha eljön hozzá látogatóba a bátyja, aki villanyszerelő. Ű tíz évvel idősebb, de magáz, mintha én volnék az öregebb. Olykor megkérdi, mit tanulok. Ilyenkor elcsodálkozik, hogy mi a fenének lesz az nekem. — Zongorázni tanuljon meg — mondta egyszer —, annak van értelme. Aki szépen tud zongorázni, az abból nyugodtan megél. Nem kell neki gürcölnie. Csak leül a zongorához, és játszik kedvére. Az ám, de hol vegyek zongorát? Délután Burian, az igazgató, leszidta az egész osztályt a latinon. Csoda dühös ember. Ez már a mi utcánk. Még pár lépés, és hazaérek. Az élet, azt hiszem, úgy volna jő, ha hozzáadhatnánk azt, amit szerettünk volna élni, s ha elhagyhatnánk azt, amire rossz emlékezni. Itt, a nyár ege alatt azonban semmi értelme annak, hogy valamit szépítsek, s hogy mindazt, ami kellemetlen volt, eltakarjam. Máskor, más helyzetben talán megtenném, de itt és most minden, ami nem valós: képmutatás, önámítás lenne. Mindezt azért gondolom, mert az ember hajlamos egy-egy eseményt, amelyet csak félig élt, de szeretett volna egészen élni, kitölteni. Betömi a hézagokat, réseket, üregeket, s úgy beszél róla, mintha mindent élt volna. Holott csak féleredmény és félélmény, torzó az egész. Ezt nevezik az élet könyörtelen igazságának. Valami realitás ez, ami tulajdonképpen abszurd. Mint ahogy abszurd az is, hogy
