Irodalmi Szemle, 1968
1968/5 - Gál Sándor: Múmia a fűben
harmincöt évem minden mozdulatát fel tudom idézni egyetlen délutánon. Hihetem-e, hogy mindez igaz, hogy az életem: élet? Általában talán az. De én a részletekben is a teljességet akartam és kerestem. Azt az egyetlen barackmagot, amely most a hátamat nyomja könyörtelen realitással. No Z-nét, aki ma mér csak köd-alak, s aki egykor több volt mindennél. Ma már ebben se vagyok biztos. Lehunyt szemmel nincs világ. Lehunyt szemmel nincs semmi, csak gondolatok. A gondolatok pedig a múltunk. Semmi máshoz nem kapcsolódnak. Ilyenkor már a jelen is múlt idejű. De lehet, hogy ez is csak bárgyú ostobaság. Csomag jött Kanadából. Z-né körültáncolta a szobát, lobogtatta a csomagszállító zöld boldogságát. — Fercsi! Mi lehet benne?! — Nem tudom — mondtam. — Húsz kilós, ekkora nagy csomag, Fercsike — mutatott a levegőben egy képzelt hegyet. Még meg is emelkedett egy kicsit, lábujjhegyre állt, hogy a hegy nagyobbra sikerüljön. Utána táncosán pörgött egyet, s hasrafeküdt a rekamién. Mikor felemelte a fejét, szeméből könny szivárgott. — Ne tessék sírni — próbáltam vigasztalni esetlenül. — Nem sírok én, örülök, Fercsi, no, isten bizony, örülök. Csak tudnám, mi lehet benne... — Hát tessék kiváltani. — Nem merem ... — Majd segítek cipelni. — Igazán, Fercsi, igazán? — Igen. Leperdült a rekamiéről, kitárta az egyik szekrényt, én meg csak bámultam, hogyan dobálja le magáról a blúzt, szoknyát, s hogyan áll ott a szekrényajtó ásító torkában fehéren, olyan fehéren, ahogy én még asszonyt soha az életemben nem láttam. A vér kalimpálni kezdett a halántékomban, torkom egy pillanat alatt kiszáradt, és a nyelvem taplóvá aszolódott. Közben mondta a magáét. — Fercsike én nem is tudom, mikor örültem ennyire valaminek. Ügy félek, isten bizony, úgy félek... Csak tudnám, mi lehet benne. Topogott egy helyben, izmai a bőr alatt megfeszültek és elernyedtek. Hogy mi mindenre gondoltam én!? Olyan szép, de olyan szép volt akkor! Nem is tudom megmondani, milyen szép. Elgyönyörködtem volna benne isten tudja meddig, de Z-né amilyen tüneményes gyorsasággal kibújt bábjából az előbb, ugyanolyan gyorsan vett magára másik ruhát. Eltakarta magát; eltakarta valóságát, azt a titokzatos szépséget, amelyet felvillantott egy percre, hogy mindig csak arra kelljen gondolnom. Mert hiába bújt most már másik ruhába, a ruha semmivé foszlott, s csak az alatta levő fehérséget, a bőr selymét s az izmok játékát láttam. Mielőtt elindultunk volna, még raktam a kályhára. Kint hideg volt. Korán beköszöntött az ősz. A fagy a lombokat az ágakra perzselte. Húztuk a kiskocsit az utcán; az apró kerekek táncoltak a köveken. Vidám, hideg szél suhogott, amitől az emberek arca kipirul. A kocsit a posta előtt hagytuk a falnál. Z-né kiváltotta a csomagot, lecipeltük az utcára, és a kocsira raktuk. Szép nagy csomag volt, vászonba varrva. Otthon a szoba közepére állítottuk. Z-né leült a rekamiéra a csomag mögé, egy ideig nézte, majd kiment a konyhába, és egy kést hozott magával. Komoly volt és határozott. Arcáról eltűnt a játékos vidámság. — Ha valami kacatot küldött az a gazember, szemétre hányom az egészet — mondta. Közben a kés sebesen futott a varratokon, és a vászon lassan szétnyílt. Nem mertem segíteni, és szólni se. Vártam áhítattal, mit rejt a csomag, pedig semmi közöm se volt hozzá. De azért kíváncsin lestem, mi jött olyan irdatlan messzeségből. A szoba közepe megtelt különféle dobozokkal. — Nézd, nézd, Fercsi, mennyi csoki! Jaj, isten bizony, nézd! S már bontotta is fel
