Irodalmi Szemle, 1968

1968/4 - FIGYELŐ - Aich Péter: Ivan Krasko és mi

vele, az boldog — aki nem, az súlyos adót fizet ennek a törvénynek. Krasko tudatosan vállalja az utóbbi — a nehezebb — utat, de nála ez nem az élet tagadását vagy a nihilt, hanem az átformáló, segítő szándékot jelenti, még ha szinte félénken, mintegy tudatalatt azt is kifejezi, hogy hasztalan. De hogy mégsem adja fel a harcot, onnan költészetének spirálszerű vonala, ott szabadul ki a bűvös körből.

Említettük már Krasko költészetének nagyszerű ívét. A depresszió, a szkepszis, a magány, a negatív érzések alól való felszabadulás Kraskónál közvetlenül összefügg annak megtalálásával, aki „oly türelmetlen“ várt. Nem lényeges, hogy kicsoda vagy micsoda e várakozás tárgya, az a fontos, hogy nem külső dolgokra gondolt, hanem a belső lényegre: hogy pontosan tudta, mit akar. Ebből a szempontból a költő világa, szenvedése, fájdalma nagyon is közel áll hozzánk, s közben elég távol is, hogy joga legyen gyarló voltunkra rámutatni. A félénk, szemérmes és szűkszavú költőt csak ravaszkodással sikerült kicsalni az írói álnév mögül — s ezalatt lírájában egész benső világát kitárta. Krasko nem hazudott, még magának se. De Krasko szava nem csupán panasz: mindenkihez szól, mégis mintegy külön-külön mindenkihez, négyszemközt. Valósággal felhívja az olvasót, hogy vallja be ő is a fájdalmát, bajait. Az ember azonban elfordul attól, amire leginkább szüksége van, sőt, elfordul önmagától is, elidegenül. S bár Krasko költészetében a bánat, a búskomorság szól, mégis megvan benne a felhajtó, a fényre kényszerítő akarat, amely ezt az elidegenülést meg akarja oldani, mert közeledni akar. Krasko itt is egyenlő mértékkel mér, s ezzel újra eljutottunk Én című versének utolsó sorához. Szép, ahogy a költő minden csalódás ellenére kitart eredeti eszményeinél. Ez a görcsös ragaszkodás pattantja ki aztán a szív és az ész konfliktusát, persze nem primitív formájában, hanem objektív értelemben. Érdekes Kraskó megoldása: az „ész“ győz, amikor a konfliktus tulajdonképpen a „szív“ javára dől el. S ez nem meghátrálás, nem menekülés, ellenkezőleg: nagyszerű szintetizáló képességének bizonyítéka. Krasko valóban megtalálta a megoldást. Ez lényegében a szocialista humanizmus tudatos vállalása. Ez az, amit Engels szabadságnak nevez: a szükségszerűség felismerése. Kraskó a népről szól, de nála ez a megjelölés inkább az emberiség fogalmához igazodik. Krasko megoldása tehát, melynek szubjektív értelmén túl tagadhatatlan objektív értéke is van, ma a szocialista humanizmusban talál helyes megnevezésre.

Krasko időszerűségét illetően leszögezhetjük, hogy azt főleg őszinteségében, megértésében, a közeledés igyekezetében, a pozitív értékek befogadásáért folytatott harcában s e harc becsületességében kell keresnünk. Krasko mindig a szebbért, a jobbért, az újért küzd: tudja, hogy az elmúlt szerelem Napja soha fel nem jő, s ha mégis, úgy más minőség Napja volna; tudja, hogy amit az ember egyszer elkésett, az vissza nem tér, mert utána szükségszerűen valami másnak kell jönnie. Pedig a csöndes, látszatra egy helyben hullámzó versek, mintha éppen ellenkezőleg, a múltat akarnák idézni. Krasko viszont elsősorban Intellektuális költő, aki az eseményeket az erős érzelmi hatások ellenére is józanul értékeli. Vagy még pontosabban: józanul cselekszik.

Ez magyarázza költői elhallgatását is. A klasszicizmus tökéletessége és a romantika végtelenje él bennünk, a klasszikusok nagyságát s a romantikusok személyességét kaptuk örökül. Sose vágyódtak még ennyire a két pólus szintézisére, mint mi, akik mindkettő szeretnénk lenni egyszerre, bár közben a szerénység fátyla mögé rejtőzünk. Minden akarunk lenni, ami az emberiség eddig volt. Egy dolog hiányzik csak, amely az előző generáció előtt még ott lebegett: az eszmény, s most önmagunkban tévely- günk, ágyúval lőjük a fellegeket, zajosan és sikertelenül. Elfeledtük és be sem Ismernénk, hogy a ház sok téglából áll, s csak egy a legfelsőbb. Nem látjuk be, hogy a lét piramisát csak az eljövendő nemzedékek építik fel, mert még élve halhatatlanná akarunk válni, bármi áron, konkrét, közös ideálok nélkül, kl-ki a maga szakállára.

Krasko műve pedig éppen a csendes sorakozás példáját mutatja, egy ő a sok közül: segíteni és szó nélkül távozni, úgy ahogy Romain Rolland Irta: „A boldogság azon múlik, hogy ismerjük határainkat és szeressük Ďket.“ Krasko képes volt erre, kiharcolta a boldogságát, s ez azt is jelenti, hogy legjobb igyekezetének megfelelően a köz javához is hozzájárult. Krasko eljutott a megoldásig, s tapasztalatát azzal a figyelmeztetéssel adja tovább, hogy nem elég tudomásul vennünk valamit, mert az intellektuális megismeréssel nem feltétlenül jár együtt az érzelmi reakció: előbb a feltételeket kell megteremtenünk, a belső diszpozíciót kiharcolnunk, hogy a megtalált útra léphessünk.

Aich Péter