Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - FIGYELŐ - Aich Péter: Ivan Krasko és mi
figyelő Ivan Krasko és mi Tíz éve — 1958. március 8-án halt meg a szlovák költészet egyik legnagyobb alakja, Ivan Krasko. Költői tevékenysége alig néhány évre terjedt, második, egyben utolsó kötete ötvenhat évvel ezelőtt jelent meg. Irodalmi hagyatéka terjedelemben szinte elenyésző, a szlovák irodalom ma már mégis elképzelhetetlen nélküle. A Hviezdoslav után jelentkező költészet szintén nemzeti formákból és nemzeti mondanivalóból indul ki, de már a nyugati líra művészi vívmányait is befogadja. Krasko mint a szlovák szimbolisták legnagyobbika (bár az ő esetében az egyedi specifikum kerül túlsúlyba a szimbolizmus általános jegyeivel szemben] rendkívül finoman kidolgozott verseiben tovább már aligha fokozható tömörséggel fejezi ki mély, súlyos gondolatait. Élete egyszerűen, különösebb megrázkódtatások nélkül folyt, de a középszerűség burka alatt éberen figyelő, sokat látó s ezért nyugtalan lélek zihált. S bár mondanivalója érzelmi fogantatású, Krasko mégis intellektuális költő: szigorúan körülhatárolt tematikára (magány, be nem teljesült szerelem, a nemzeti fájdalom sok finoman cizellált variációt komponál különféle kihatással, mert különböző gondolati erővel. Krasko a bánat költője, s ezt lényegében két felfogásban szokták magyarázni: 1. költészetének ez az alapvető érzelmi motívuma nemzetének politikai és szociális helyzetéből ered; 2. költészetének ez az alapvető érzelmi motívuma magánéletének kudarcaiból, reménytelen szerelmeiből, az ifjú ideálok be nem teljesüléséből ered. Vagyis egymást kizáró objektív és szubjektív motívumok. Kraskónál azonban mint szimbolistánál sokszor nehéz és többnyire szükségtelen megértenünk, hogy egy-egy jelképe mire céloz: a költő maga is homályban hagyja a jelkép konkrét hátterét. Az igazság a két magyarázat szintézisében rejlik, s ez Krasko nagyszerű szintetizáló képességének is megfelel. A fiatal szlovák nemzet helyzete a költő számára fontos kérdés, hiszen amikor az érzések költői kifejezésének lehetőségeit kutatja, példát a hagyományos realista poétikában talál, első próbálkozásai az adott irodalmi konvenció szellemében fogantak. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az akkori szlovák irodalmi élet vezetői, Hviezdoslav és Vajanský programszerűen a nemzet szolgálatába állították költészetüket, s ezzel a szubjektív mondanivalót csaknem kirekesztették belőle. Krasko ezzel az irodalmi örökséggel indul, s amikor belső világa is jelentkezik, eleinte a nemzeti célok érdekében magába fojtja. Mégis Krasko számára a két élményforrás szükségszerű találkozása nem jelent problémát. A költő szabad teret ad érzelmeinek, és szubjektív lírája mint a sürgető belső problémák kifejezése háttérbe szorítja költészetében a magasabb érdekeket, hogy legfontosabb belső kérdések kifejezése után ismét felbukkanjanak benne. Távol áll tőlem minden mechanikus beskatulyázás, csupán arra a nagyszerű ívre szeretnék rámutatni, amit Krako költészete ezzel a belső folyamattal képez. Krasko sosem feledkezett meg nemzetéről, és saját eszközeivel, költészetével segíteni akart. S bár ez az igyekezete csak elvétve kap hangot verseiben, mégis egész művén végigvonul költészetének motívuma. Költői műve tehát teljes, az írás — Krasko szavával — csupán az előbbit hígította volna. Ez persze nem kielégítő válasz a költő korai elhallgatását illetően, de ez már más lapra tartozik. Krasko mondanivalója átlépte az egy személy és az adott kor határát. Költészete maradandó, van mit mondania a mai nemzedéknek. A kérdés csak az, hogy mit. Kraskőt olvasva előbb-utóbb legrejtettebb benső énünkhöz jutunk: feltétlen őszinteség a szűkszavú és szemérmes költőnél. Krasko őszintesége nemcsak művészi sajátság, hanem emberi lényeg is. Bátran szembenéz önmagával, és képes a teljes igazságot kimondani. Az En c. vers zárósora például: „Ez vagyok én, s te se más, képmutató csak.“ Érdekes és tanulságos, miképpen fejti meg Krasko a lét ciklusosságával összefüggő kérdéseket, ami korunk egyik legizgatóbb problémája. Tudja, hogy aki megbékél
