Irodalmi Szemle, 1968

1968/4 - HAGYOMÁNY - Farkas István: Évtizedek visszahívnak

róla hosszabb tanulmányt „Po stopách Kukučínových“ címen, amelyben többek között azt Is megemlítette, hogy a nagyon szerény író halála előtt a süldő leánykának, Víera Krlznarovicovának megmutatta hozzá írt levelemet, amelyben engedélyt kértem tőle a Ľom v stráni magyar nyelvű fordítására. A Slovenské pohľady 1928-as évfolyamában én Is írtam róla rövid megemlékezést „Za Martinom Kukučinom“ címen.

Sajnos, a háborús események miatt egész levelezésem (s mindenem) odaveszett, s így ma csak emlékezetből mutathatok rá néhány kedves epizódra. Többek között Elena Maróthy Šoltésovától is kértem engedélyt. Az ősz hajú mártoni írónő küldött Is két novellát. Életrajzi adatokkal is szolgált, mert az íróktól azt is kértem. A novellákat meg is kaptam, de két nap múlva a posta expressz levelet kézbesített, amelyben az írónő körülbelül ezt írta: „Múltkori levelemben tévedtem, nem 22, hanem húszéves koromban mentem férjhez.“ ]. G. Tajovský, akivel hat éven át együtt voltam a szerzői jogok szlovenszkói és kárpátaljai bizottságában, cigarettaszó mellett megjegyezte: „Nem Böjtölő, hanem B ö j t ö s mamó.“ Ti. a „Mamka Pôstková“ című novelláját vettem be a gyűjteménybe. T. J. Gašpar, amikor nála jártam, azt mondta: „Nem, nem, soha, nem lehet szlovák írókat magyarra fordítani, egy kicsit korai lenne, mert a magyar irodalmi nyelv roppant gazdag." Erre én szerény alattomossággal megjegyeztem: „Aki jól ír szlovákul, azt jól lehet olvasni magyarul is. Miért tetszik például J. C. Hronský vagy Janko Hrušovský?“ Nem szólt rá semmit. Az általa választott novella, a Srdcová pravota Janka Holuba“ (Holub Janko szívpere) szlovákul is roppant dagályos volt, fordítása sem lehetett másmilyen. Kedvesen emlékezem vissza Terezia Vansovára, akit Besztercebányán személyesen is meglátogattam.

Summa summarum, a Szlovák Prózai Antológia megjelent. Elég nagy visszhangot vert szlovák körökben. (Magyar körökben majdnem semmit.) A későbbi szlovák irodalom- történész, egyetemi tanár és akadémikus Andrej Mráz például a Slovenský Denník 1928. március 14-én megjelent 62. számában így emlékezett meg róla: „Szlovák prózaírók válogatása magyar nyelven. A szlovák-magyar irodalmi közeledés hatható úttörője, Farkas István válogatást eszközölt szlovák prózaírókból, és azt szép és pietikus könyv alakban ki is adta. Ezt a tettet örömmel kell üdvözölnünk. Politikai következményei is vannak, de fontos művészeti szempontból is. Világosan dokumentálja, hogy a művészet nem ismer, és nem is ismerhet különféle társadalmi korlátozásokat, hanem minden nemzet tulajdona, bármilyen forrásból származzon is. Helyesen fogja ezt fel ennek az antológiának válogatója és fordítója is, és az előszóban kifejezetten ezeket mondja:

— ...Mi írók is mívesek vagyunk. Míveljük a lélek földjét, s ahol őstalajra találunk, feltörjük a rögöket, beszédes szavunkkal áttörünk lehetetlennek látszó határfalakat, mert szent a mi feladatunk. Mi míveljük az ember lelkét, s amit elront a politika, a kenyérharc, és más egyéb viszály, megértő, simogató kezekkel lecsendesítjük, s oda- furakodunk a veszekedők közé, testvérkezet nyújtunk a külsőleg ellenségnek, és mindenütt, nemzetiségen, valláson keresztül felkutatjuk a lelket, az ember legmagasabb- rendű énjét, hogy megmutassuk: van lelki élet, és csúcspontja az irodalomban és a művészetben rejlik... Legyen ez a könyv olyan összekötő kapocs a szlovák és magyar irodalom és testvériség között, mint amilyennek én elgondoltam. Sahy-Ipolyság, 1927 karácsonykor F. I.“

Évekkel ezelőtt jelent meg Csanda Sándor érdemes munkája a csehszlovák-magyar kulturális közeledésről. Még a nevemet sem említette meg. Mint mondta, az antológia egész előszavát is le akarta közölni (no A. Mráz, említett kritikájában majdnem az egészet leközölte), de nem engedték. Milyen titokzatos kezek lehettek azok, amelyek a két nemzet testvéri közeledését célzó munkáról szinte napjainkban sem akartak tudomást venni? Ilyen módon kiveszhetnek fontos kortörténeti dokumentumok, s a későbbi kutatók a tények helyett hézagokra bukkannak, és vagy nem tudnak majd maguknak sem tanácsot adni, vagy a könnyebbség kedvéért egyszerűen elsiklanak a dolgok felett. Ilyesmire is volt már elégszer példa. Ezeket a sorokat nem a keserűség adja toliamra, hanem az egyszerű igazságérzet, mely nem tudja elhallgattatni, hogy negyvenhárom éves kapcsolatteremtő munkásságot semmisnek értékeljenek.