Irodalmi Szemle, 1968

1968/4 - HAGYOMÁNY - Bihari Mihály: Adalék a csehszlovákiai magyar sajtó történetéhez

fogva antifasiszta volt, és a legélesebb harcot folytatta a külső és a belső fasizmus (Heinlein-párt) ellen.

Én voltam a segédszerkesztő (olvasó szerkesztő, tördelő szerkesztő is), az úgynevezett „szürke eminenciás“, aki igen nagy befolyást tudtam gyakorolni Dzurányira és Győryre. Voltak időszakok, amikor úgyszólván egyedül kellett intéznem a lap szerkesztését. Az én elvem az volt, hogy helyet kell adni a lap polgári volta ellenére a leghaladóbb irányzatoknak is. A kommunista költők és írók művei a Magyar Ojság hasábjain jelentek meg. Ide írtak cikkeket, irodalmi Írásokat Barta Lajos, Forbáth Imre, Ilku Pál, Lőricz Gyula, Morvái Gyula, Sebesi Ernő, Szabó Béla, Sellyei József, továbbá Szalatnai Rezső, Peéry Rezső, Ignotus. Budapestről Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Zsolt Béla, Márai Sándor stb. A Magyar Ojság belpolitikai irányvonalát lehet vitatni, de itt sem adtunk helyet Schulz Ignácnak és a Csomor-féle magyar agrárpárt vezetőinek, bár ezek minden politikai befolyásukat felhasználták, hogy a Magyar Újságot a maguk számára megnyerjék... Éberen álltam mindig a helyemen, és meg tudtam győzni Dzurányit és Győryt e politika helyességéről. Általában sohasem volt köztünk (Dzurányi, Győry) nézeteltérés a lapvezetést illetően.

1938-ban győzött a fasizmus Csehszlovákiában, megszűnt a Magyar Ojság. Ekkor a még megmaradt egyetlen magyar laphoz, az Esti Újsághoz kerültem. Itt is lehetett a fasizmus ellen harcolni, éspedig úgy, hogy Somos Elemér, a lap derék főszerkesztője kezdeményezésemre megállapodást kötött a budapesti Magyar Nemzet szerkesztőségével, amely telefonon leadta nekem egész külpolitikai anyagát, háborús híradásait (a pesti lapok még közölhették az amerikai, angol hírszolgálati irodák, a Taszsz iroda jelentéseit), és ezt a lap egész utolsó oldalán a már fasizált Szlovákiában napról napra leadtam. A lap nagy példányszámban fogyott, a magyarul tudó szlovákok is ol- yasták. Ez ment egészen 1941. november 0-ig, amikor a fejünkre csaptak, a lapot betiltották, négy munkatársát lefogták, közülük engem, az egész fasisztaellenes akció végrehajtóját az illavai fegyházba csuktak, ahol négy hónapon át magánzárkában raboskodtam. Itt élő halottak voltunk, mert a zárka ajtaja nem nyílt ki soha, még sétára se vittek bennüket. 1939-ben is lefogtak, a pozsonyi rendőrség emberei azután a két határ közé tettek ki (Cseklész mellett), innen azonban sikerült visszavánszorognom.

Helyzetem Szlovákiában végül is annyira nehézzé vált, hogy 1944. március 10-én Illegálisan — feleségemet, három kis gyermekemet Pozsonyban hagyva — Budapestre mentem, abban a reményben, hogy ott jobban tudok bújkálni. Ott is lebuktam, a nyi- laspuccs másnapján a toloncházba vittek, ahonnan 1944. november 10-én szabadultam.

1945. február 17-én a Népszava Budapesten újból megindult. Ehhez a laphoz kerültem, melynek 1919 előtt is munkatársa voltam. Itt dolgoztam nyugdíjaztatásomig, 1959- ig, és most mint nyugdíjas is belső szerkesztőségi munkát végzek a Népszavánál...

Az Esti Ojság betiltása után Somos Eszterházi János lapjának, a Magyar Hírlapnak szerkesztését vette át. Ide illavai múltam után nem kerülhettem be. Ekkor már búj- kálnom kellett, félve az újabb lefogástól. Somos Elemér itt is hős módjára viselkedett. A lapot Eszterházy Jánossal együtt nem engedte fasiszta vizekre evezni, és amikor Sopronból a magyarországi nyilasok már Pozsonyba tették át székhelyüket, megkapták a pozsonyi magyar rádiót, és magyar nyilas lapot szerettek volna, Somos és Eszterházy inkább beszüntették a Magyar Hírlapot, de nem voltak hajlandók lapjukkal a nyilasok céljait szolgálni. Somos emberi magatartására a legjellemzőbb az, hogy amikor az Esti Újságtól a felmondásra járó hónapok leteltek, behívatta a feleségemet, és elétett egy nyugtát a havi fizetésemnek megfelelő összegről. Feleségem meglepettem kérdezte, milyen alapon kapja ő ezt a pénzt, mire Somos azt válaszolta, hogy ezzel ne törődjön, az ő dolga, hogyan könyveli el az összeget. Somos Elemér és Eszterházy három éven keresztül, amíg csak a Magyar Hírlap megjelent, adták a fizetésemet ilyen titkos módon. Hol volt még egy szerkesztő, aki a fasiszta világban ezt megtette volna?

Csodálatos ember volt Somos Elemér, akinek egész életemben hálával tartozom. A humánus ember példaképe. Kevesen voltak ilyenek, a gonosz emberek voltak nagy többségben, és még sokkal nagyobb számban a közönyösek, akik behunyták szemüket az embertelenségek láttán. Hadd említsem meg a kis fűszerkereskedőnket abban a külvárosi házban, ahol laktunk. Gyurkovitsnak hívták, s amikor a feleségem azt kérdezte tőle, hogy nem tud-e valakit, akinél a férje éjszakánként aludhatna, a világ legtermé-