Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Czine Mihály: Erdélyi János emlékezete
Erdélyi népköltészethez fordulása a nagy európai hullám része volt. Mikor benne megfogant a gondolat, hogy „egy testben“ kiadja a népdalokat, a Székelyföldön Kriza János indul a „Vadrózsák“ gyűjtésére, s a népköltés-gyűjtésnek már majdnem százados előzményei voltak. S nemcsak a két hazában. A XVIII. század második felében, illetve a XIX. század első felében a népköltészet és irodalmi hasznosítása részben Herder gondolatai nyomán az egyik központi kérdés Európa-szerte. Mikor Erdélyi nagy gyűjteménye megjelent (Magyar népdalok és mondák, 1846—1848) a török kivételével már minden népnek volt népköltési gyűjteménye. A folklórnak különösen a kelet- és közép-európai népek irodalmában lett alapvető szerepe. Nemzetet itt a népből kellett teremteni; polgárosult, nemzeti irodalmat — amely a nyugati polgári vívmányokat átveszi, s az ősi hagyományokat is megőrzi — csakis a népköltészet segítségével lehetett alkotni. A nyelvi reformok, a műfordítási erőfeszítések után fordulnak a népköltészethez, érezve, hogy a polgárosult irodalmak áthasonítása legjobb eredménnyel a népköltészet, a népnyelv segítségével valósulhat meg. „A nemzeti irodalmak kialakulásához — írja Sőtér István — a népköltészet adja az utolsó, legfontosabb segítséget; a műfordítás és az utánzás révén honosodni kezdő vívmányok, műfajok, formák a népköltészet beolvasztó hatására öltik fel a valóban nemzeti arculatot.“ A Vörösmartyval kezdődő, Petőfivel, Arannyal tetőződő irodalmi folyamat megfelelője megvan az oroszban és a lengyelben is: bár kisebb mértékben, a népköltészetnek jelentős szerepe van Puskin és Mickiewicz költészetében, s ahogy a magyarban a nép- költészetből fejlődik ki Aranyék népiessége, olyanformán indul ki a szlovák irodalomban Kollár gyűjtéséből és felfogásából Štúr iskolája. A szlovák és magyar népiesség párhuzamai és eltérései még tisztázatlanok, annyi azonban már az irodalomtörténeti utalásokból is nyilvánvaló, hogy mindkét népiesség több volt nyelvi-esztétikai kérdésnél; mindkét népiességben a nép nemzetté szervezésének, a jobbágyság felszabadításának a kérdései is felvetődtek. Štúr és iskolája a gazdasági problémák fölvetését, a nép nyomorának enyhítését s a jobbágyság felszabadítását éppúgy elsőrendű feladatnak tartotta, mint az irodalmi, kulturális kérdések megoldását. A magyar népiesség is, túl az esztétikai kérdéseken, a nép társadalmi felszabadítását célozta. Amit Štúr vallott a művészetről — hogy tökéletes a művészet csak az anyanyelven lehet, az író hivatását csak akkor töltheti be, ha eredeti, népe szellemét kifejező műveket teremt, ezért is kell tanulmányoznia a népköltészetet — a magyar népiességben is ismerős gondolatok. A népiesség kérdései a magyar irodalomban Erdélyi Jánosnál tudatosodtak először. Erdélyi szembefordult a klasszikus keresettséggel és elvontsággal s a romantikus dagállyal és nyelvpompával; velük szemben a népi-nemzeti költészetet tartotta „hús- sal-vérrel“ jelzettnek; a kevés szóval, tárgyilagosan, egyszerűen, gyökeresen beszélőt. Szükségesnek érezte, hogy az irodalom, túl a nemzetiség eszméjén, a „pórfiú búját“, a szegény nép érzelmeit is, vagyis az élet minden árnyalatát megszólaltassa; s így hangot adjon a század „lehé-nek“ „alapérzelmének“, vagyis: a demokratizmusnak. A népköltészet a költőnek ehhez adhat példát „...vegye föl a művelt költészet — írja —■ a népinek tisztaságát, minden törvénytől független merész szókötéseit, szólásmódjait, életvonásait, melyeket szintaxis, grammatika soha nem igazol, lefordítani pedig szóról szóra fonákság, másként lehetetlen... Ezekben fekszik a népi elem. Költő csak az lehet, ki ezeket tudja használni, és mozaikképpen összeilleszteni; valamint ezek okai annak is, hogy költő csak egy nyelven írhat istenigazában, azon, melyen az édes anyatej szivárogtatott életerébe. Nyelv nélkül nincs költő... Költőnek az a nyelv, mint Pro- metheusnak az anyag, hogy embert teremthessen az isteni szikrának a befogadására..." — Az élet valóságának az ábrázolása felé mutat ez az eszmény, egy népi, realista jellegű művészet felé. Erdélyi a népköltészetben nem puszta esztétikumot látott, hanem egy osztály tudatának, sorsának és erkölcsének a kifejezését is. A népköltészet fölfedezése nála a „rongyok szegényeinek“ az ügyéhez kapcsolódik. „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában uralkodjék, s ez a század feladata“ — Irta Petőfi a Toldi megjelenése után — s Erdélyi János is rokonmód gondolkodott. „Mikor az iskolázatlan népet költészete után becsüljük — írta — annyit tesz, hogy polgárilag is fogjuk, mert a kettő együtt jár." Az irodalommal a nép felszabadulását
