Irodalmi Szemle, 1968

1968/4 - Duray Miklós: A bicegő Krisztus

térte után megismerte volna őt. Délutánonként sötét ruhában és fehér ingben sétált az utcán, s nemegyszer hallatta a szavát, mert sokszor figyeltek rá. De mindig hang nélkül: megelégedéssel vagy csalódással. Az egész város ismerte, de féltek tőle, mint a planktonok a bálnától: ha éhes lesz, felfal mindenkit. Pedig ő nem élt planktonokkal, inkább a feléje dobott szigonyokat emésztette fel.

Aztán jött egy vihar, és el kellett mennie. Mások is vele tartottak, mert ügy volt előírva. Sokéig senki sem hallotta hírüket, aztán évek múltával, mikor már más szelek kezdtek fújni, hazajött. De a hazai földben már más termett: a hét szűk esztendő némító erkölcstelensége. De ő sem volt az, aki azelőtt: bicegett, s arca sebhelyekkel volt barázdálva. Szavát sem akarta senki megérteni, pedig mindenki értette.

Kérdezték:

„Ki ez az ember?“

„Pont én tudjam?“ — volt rá a válasz.

Tényleg: hárommilliárd ember közül nagyon sok lehet a hasonló.

Kis teret alkottak a házak. A szomszédok ablakai szinte egymásba nyíltak. Beleláttak egymás szájába, mindenki mindent tudott a másikról, de soha nem beszélgettek. És a házak ablakai nyitva voltak, s az ablakokban szobrokként álltak az emberek, mint egy élő arcképcsarnokban. Űj épületek emelkedtek mindenfelé, ránőttek a régi, kis házak tetejére. És a körbe épített házak között ott volt a nagy udvar a kőrakással, a fűvel s a ládákkal a sarokban. Az őr körbe-körbe bicegte és őrködött. De amerre elhaladt, az arcok elfordultak tőle. A régi, be nem vallott emlékek hasonló töltése fordította el őket egymástól.

Egykor azt mondták neki, hogy irodavezető lesz belőle. De most csak biceg, s rója az udvart. Azt sem tudja, miért, mióta, meddig. A napokat is csak úgy tudja, ha megkérdezi. Azt is így tudta meg, hogy ma karácsony van. S egyszerre régi emlékek idéződtek fel benne. Puhábban bicegett, mint máskor. Gondolatban régi játszótársaival szánkózott a temetőoldalban, s közben otthon készítették a karácsonyi meglepetést. Aztán hazament, s várta a meleg szoba. Az iskolában az ünnepek után azon civakodtak, hogy ki kapta a legértékesebb ajándékot. Látta pajtásait, a csúnya szeplőset, a kislányos képűt, a szépfiút, a gubóorrút, az elkényeztetettet, aki mindig a legtöbb ajándékot kapta. Felvonult előtte mind a harminc arc, ott álltak vele szemben, s ő azt bizonygatta nekik, hogy ő kapta a legszebb ajándékot: egy könyvet tele mesével, ősigazságokkal és vágyakozással. És mikor megfordult, az ablakokban ott látta a régi ismerős arcokat, az ismerősöket, akikkel egykor együtt szánkózott és civakodott. Csak vonásaik voltak merevebbek és idegenebbek. Ott álltak fekete ruhában, valószínűleg az ünnep örömétől mosolygó arccal, fába vésett, merev, hangtalan örömujjongással vagy talán a visszafojtott emlékek keserű fintorával.

Megfordult, s óvatosan elindult az első ablak felé. Megállt a párkány alatt, s kellemes ünnepeket kívánt az ablakban állóknak, aztán továbbment. Minden ablaknál megállt, s mindenütt adtak neki valamit: italt, süteményt, pénzt. Egyre fájdalmasabb arccal mondta a jókívánságokat, s egyre jobban sietett, szinte már rohant. Kifulladva ért az utolsó ablakhoz, s ott már torkaszakadtából ordította ünnepi jókívánságait. Aztán bicegve futni kezdett a kopasz téglafalak felé. Eltűnt az építőanyaghalmok között, s csak a fék nélküli, félig kész lépcsőkön, a fordulókban jelent meg ismét. Egyre feljebb mászott az épületvárban, s nagysokára megjelent az épület legmagasabb pontján. Szétvetett lábakkal megállt. Mintha felülről akart volna őrködni, s most már nemcsak a ládák felett, hanem a házak, az emberek, s az emlékek felett is. Lassan megfogta az emelődaru hosszú vaskarját, s gyors elhatározással belelendítette magát a semmibe, s ebben a pillanatban ő volt a mindenség ura.

A város utcáin hirtelen felszirénázott egy vörösre mázolt létrás tűzoltókocsi. A vassisakos tűzoltók mókázva tisztelegtek a példás rendben, párosával sétálgató, ünneplő polgárok felé. Vidáman kiabálták az autóról: „Krisztust megyünk fogni!“ Aztán a sarkon befordultak az új házak felé.

Az emelődaru fekete karja lassan félkörívet írt le. Egyre lassabban mozgott, s aztán megállt, majd egy darabon visszamozdult, aztán újból ellenkező irány-