Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Duray Miklós: A bicegő Krisztus
„Azóta csodálom a fákat, erejüket, mellyel önmagukban nagyok. Láttam egyszer: ágaikkal egymásba kapaszkodtak, és mikor őket magamhoz öleltem, megsárgultak. Ekkor értettem meg, hogy az ő világuk velem végződik. Hiányzik belőlem a fák ereje.“ „Az áramlás idézi ezt a földöntúlivá hangolódó, vélt zenét, melynek őrült zeneszerzője a körforgás.“ „Azóta utálom a majmokat.“ „Gyerünk fel a hegyre, hogy lássuk a látóhatárt.“ „Félek önmagámtól.“ „Csodáld a csodálatraméltó füveket.“ „Irtózom ettől a zenétől.“ „A majom is csak élőlény.“ „Meredek a hegy oldala.“ „Bátorítsd a szemed, hogy megszokja az új látószöget.“ „A réten egy sorban végig elhervadtak a virágok.“ „A hegyről meglátjuk a tüzet.“ „Akkor is tűz volt, mikor az árokban bújkáltam és fáztam.“ „A tüzek is változnak. Látod, rózsaszínű korong lebeg a horizonton az utolsó hegycsúcs felett. Menjünk végig a párhuzamosság jobbik oldalán, vegyük kezünkbe a tüzet, és rohanjuk körbe a világot.“ „Nem látom a tüzet. A szél homokot fúj, és csigaházak telepednek a szememre.“ a bicegő Krisztus A feledés és emlékezés, a szeretet és gyűlölet, az akarat és véletlen között úgy halásztak az emberek, mint a szerencsecsomagok között, és akár csukva volt közben a szemük, akár nem, csak ritkán akadt kezükbe szerencséjük. Mindenki bicegőnek nevezte, az igazi nevét senki sem ismerte, mert soha nem beszélgettek róla. Már régóta itt élt. Talán húsz, de lehet, hogy ötven éve is. Hirtelen senki sem emlékezett rá, hogy hány éves lehet. De kit is érdekelt volna ez. Életkora egyáltalán nem számított. Talán a bal lábára bicegett, de a másikra is mindig úgy lépett, hogy senki nem állapíthatta meg pontosan, melyik lábára sántít. Benn állt a nagy udvar közepén a rakásra halmozott kődarabok mellett. Nyakig érő fű vette körül. Az udvar sarkában ládák titkos tartalma várakozott az őrzésre. És a bicegő őr körbe-körbe bicegte a kőhalmot, nyomában a kövek meg-megbillentek súlypontjukon, és a fűszálak közel hajoltak hozzá, összeszoktak. Ügy ismerték egymást, mintha ősidőktől együtt lettek volna, mintha ott lett volna már a krétakorban is a nagy fehér kövek keletkezésénél. Talán húsz év óta járt itt fel és alá, már ő sem tudta pontosan, hogy mióta. Leülepedett ő is, mint a tengerbe esett kődarab, amely egyszerre idegen környezetbe keríil, és senki sem tud róla többet, csak annyit, hogy idegen, s idegensége már nem oldódhat fel. Sokat tudott környezetéről, ismert mindenkit név szerint, családfa szerint és érdemei szerint. Kicsinyes szokásaikkal együtt ismerte meg őket sok-sok évvel azelőtt, hogy újból le próbált ülepedni. Annak idején ép, egészséges ember volt. Fiatal s erős karú. Vizet hordott a szomszédasszonynak, aki azóta már nyilván meghalt, mert egyébként vissza
