Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Duray Miklós: Beszélgetés egy témáról változatokkal
Duray Mikló* beszé/getés egy témáról változatokkal „Évek óta ronda pofák üvöltik a fülembe, hogy én vagyok a tárgyak árnyéka. Röhögő, izmos testek ízekre szaggatnak. Csontjaimba beszívódott az alázat. A hangyák törpének néznek, és végtagjaimat őserő köti a csillogó fekete ködhöz.“ „Állj fel és indulj el. Fordíts hátat a sárkunyhónak, melyről azt hiszed, hogy szülőházad. A hegyek tudják, hogy óriás vagy. Hét nap és hét éjjel idézd a legősibb emléket, és feloldódik az idegszálaidba fagyott merevség.“ „Elindulok, és számolom lépteimet. Hatalmas kövek hemperegnek előttem. Tudatom még a bizonytalanságban turkál, szemem fekete szikrák homályo- sítják.“ „Gyere, add a kezed, hadd vezesselek. Menjünk az erdő felé. A zöld szín megnyugtatja a szemed.“ „Milyen érdekes a fű. Ha rálépek, csak elhajlik, s utána újból felegyenesedik.“ „Nézd a fákat, milyen erős a lábuk... A nyugalom takarója borít mindent.“ „A mozgásban fogant, önmagát sohasem ismétlő állandóság... A fák erejére gondolj, mellyel egy helyben maradnak. Ezzel az erővel menj előre.“ „A pillanat egyszerre valósággá válik, és minden új természetes. A majmok is mind egyformák, és mindegyiket lehet idomítani. Csak az egyiket kevésbé, a másikat jobban. Én azt csodálnám, amelyik nem hagy magából majmot csinálni.“ „Gyere tovább, és énekeljünk. Az erdő után mező következik. Lábad szereti a virágokat.“ „Furcsa hangokat hallok, mintha már hallottam volna ilyet valamikor.“ „Énekeljünk, és ne gondoljunk semmire.“ „Figyelj! Akkor hallottam ezt először, mikor még nem tudtam járni. Puha testhajó hordozott a világban. A földön kellett csúsznom, féreg módjára. Húsbölcsőben feküdtem az árok partján, s körülöttem nagyon sok embernek nem ért a lába a földre. Mintha repülni akartak volna, de testükkel belemerevedtek a levegőbe... Azt is hallottam, mikor apám arcára vertek, mert szóra nyitotta a száját... Félek visszanézni, hogy nem tudom megkülönböztetni egymástól az előttem és a mögöttem levőt... A felvillanó fénypontok a ködben fuldokolva segítségért kiáltoznak...“ „Nem hallatszik semmi, csak az anyag folyik az időben. Törvényszerűen áramlik egyik helyről a másikra.“ „Azóta oszlott szeletekre a tér.“ „Az anyag mindig törvényszerűen áramlik. A kis tömegű összefolyik a naggyal.“
