Irodalmi Szemle, 1968

1968/4 - Mikola Anikó: A hurok

nyeidből. Állj fel, és nyisd ki hátad mögött az ablakot. Ne törődj a bámész tekintetekkel. Nézd, a huzat, ez a tiszta folyó, hogy zúdul bele a füst sárgán kavargó tengerébe. Most pedig ülj vissza a helyedre, ide a torkolathoz, merítsd meg testedet a színtelen áradatban, hadd járjon át egészen, aztán figyelj rám. Azt már úgyse tudom elmondani, amit akartam, csatasorba állított érveim rendre kimasíroztak a fejemből, érd be most ezzel a fecsegéssel, ne keress értelmet, logikát benne. A célnak így is megfelel, célom csak annyi, hogy eltereljem a figyelmedet a hurokról, amelynek végét Ök fogják erősen marokra, és napról napra szorosabbra húzzák a nyakad körül.

Láttam a menekülésedet. Hallottam az ajtót csapódni mögötted, láttalak futni az utcán ismerős kis zugot keresve, ahol meghúzod magad. (De a kötél hosszú, ott kígyózott mögötted, s te vonszoltad, míg tűsarkú cipőd minden lépésnél: kip... kopp... segítségért kiáltott.)

... ne félj, kicsim, fordítunk egyet a keréken, tudok számodra egy utat,

amit még nem ismersz ...

... ezt az utat már sokan megtalálták. Ki maga jött rá, kit rávezettek, de nyomot senki sem hagyott rajta. Hogy miért? Titok. Kíváncsi vagy rá? Elmondhatom. Azért, mert ezt az utat láb nem érintheti. Nem lehet poroszkálni, taposni, táncolni rajta, suhansz fölötte, mint egy sirály, s a szél friss hullámaira hajtod fejed. De vigyázz, mert aki csak egyszer is megérinti, örökre elveszíti az utat. Sokan megtalálták, és sokan elvesztették már.

Figyeltem őket. Volt, aki már az első percben lezökkent a talajra, mert szárnya erőtlenebb volt álmainál. Mint varázsütésre — eltűnt az út, s ő irányt tévesztve bolyongott tengernyi széljárta síkságon, míg a szelek visszaűzték a Városba, a sárga és szürke Falak közé.

S hiába mászik fel a legmagasabb falak tetejére vagy a Város fölötti dombra. Azt hiszi, közelebb van az éghez. Karjaival a levegőt kaszálja, megpróbál felrepülni, s nem sikerül: teste súlyos, mint a sár, szétfolyik. Lázadását akaratának elrongyolódott zsákjába gyömöszölné, de — lemond, belenyugszik, lehajtott fejjel visszatér.

Láthattál már ilyet. Nem nehéz ráismerni. Csak menj ki az utcára, s szembejön veled. Nem néz a szemedbe, elfordítja a fejét. Bekémlel sötét kapuk alá, megbámul minden kirakatot. Arcán mint hályogos tükörben meg-megcsillanak a város esti fényei, de nem tudja elnyelni őket, lehullnak róla, s a járdán nem marad más a nyomában, mint színes szemét.

Behúzza a nyakát, olyan félve oson a házsorok alatt, mint te gyerekkorodban (emlékszel?) ott a partszakadás alatt, ahová a szülői tilalom ellenére merészkedtél.

Szép kagylók vannak ott, mondtad, és nevetve elfutottál. Én egy aggódó pillantást kaptam el s egy utánad vetett tilalmat, s csak intettem: ne féljetek, nem esik baja. Nyomodba szegődtem, talpacskád nedves nyomát követve a gőzölgő homokban. S odébb, ahol a folyó egy éles kanyart vetett, megpillantottalak. Lassítottad léptedet, a sötét homok átforrósodott a nyomodban. Két lépés között megpillantottál jobb kéz felé, a három méter magas part sárga félkaréja pedig lehajolt, szinte nyögött az erőlködéstől, hogy már azt hittem, rád zuhan. De mindketten mozdulatlanná dermedtetek, így álltatok a súlyos csendben. A Part sárga arca vigyorra rándult, s egy sóhajtásom meglebbentette homlokába hulló csenevész fűhaját, de ő se vett észre, s te se, mert egy jókora leszakadt agyagtömb mögé kuporodtam, melyet arasznyi lábnyomaid félkör alakban kikerültek.

Álltái még mindig mozdulatlanul, karnyújtásnyira a könyöklő parttól, balkezed felől a hirtelen mélyülő folyóval, amely olajos hátát villogtatva kúszott lomhán tova. Kéjesen öltögetve nyelvét simogatta lányos bokádat.

Csodáltunk. Lélegzetvisszafojtva figyeltük megszületésedet, Diána, a visszafojtott lendület szorított még mindig kagylóhéjai közé, amelyre hajad olvasztott aranycseppjei folydogáltak. Azt hittem, a végtelenségig tart az a pillanat, azt hittem, elveszítelek, mint Dianát a tenger, ebben a kettős születésben.

Téged a fény szült, de a vajúdás utáni csöndes percben, abban a dermedt