Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Mikola Anikó: A hurok
pillanatban még valami született: a félelem. Éreztem minden tagodban a megrendülést. Te csak átélted, félig öntudatlanul, mint egy kis állat, de nekem látnom kellett. S ez volt a nehéz. A hurkot akkor én éreztem helyetted, egyre szorosabb lett, s mikor már azt hittem, megfulladok, egy sikoltással széttépted. Lehullt a merevség kagylóhéja is, a víz mohón kapott utána, és elfutott vele. S a Partnak egy kíváncsi darabja, amely lábad elé hullott, elázva, mint sárga fátyol, terült szét a vízen. Sikoltásodat már harmadszor verte vissza a sárga arc, és lehervadt róla a vigyor. Csak álltái, és hirtelen nem tudtál mit kezdeni a félelemmel, ezzel az ismeretlen testtel, melynek érintésétől is undorodtál. Eldobtad magadtól, és zuhogott rád a napfény, tömött kévékbe kötve, hogy azt hittem, leszédít. A megkönnyebbülés könnycseppjei gördültek végig maszatos arcodon, de lábad már két apró lépést tett a vízben, óvatosan araszolgatva a mély felé, míg talpad kagylóra nem tapintott. Diana-korszakod ezzel véget ért. Most már elég! Kár ennyi könnyért. ... ne félj, kicsim, fordítunk egyet a keréken, tudok számodra egy utat, amit még nem ismersz ... Azt a félelmet akkor, gyönge karoddal, nem tudtad elég messzire dobni, hogy újra rád ne találjon. Gyakran látom, hogy követ. Néha csak úgy dúdol- gatva lépked a nyomodban, máskor előrenyújtja póklábait, s ha nem vagy éber, belebotlasz. Néha meg arra kényszerít, hogy kettőt lépj hátra, s csak egyet előre, vagy megfogja a kezed, a mozdulat feleútján. S én hagyom. Csodálkozol? Megmondom, miért. Egy hasznos tettéért elnézek tíz haszontalant. Bolond kicsi lány! Erre is emlékeztesselek? Hát jó. Gondolj csak vissza arra a múltkori menekülésre. Ügy rohantál a szakadék felé, hogy már-már szárnyra kaptál, de az utolsó lépés előtt a félelem gáncsot vetett. Azt hittem, megöl a lendület, eszméletlenül hevertél sokáig, s mikor magadhoz tértél, nem hittél a szemednek. Lapátot fogtál, s a megásott sírgödröket szépen betemetted. Néha komolyan haragszom rád. Fázol, dorombolva bújnál gubbasztó nőstényállatok ölébe, újra meg újra elfelejted, hogy behúzott karmukon véred még meg se száradt. Nem veszed észre, kis bolond, hogy rossz helyen keresel meleget? Kiapadt forrásnál várakozol szerényen, nyújtod a poharad, hátha összegyűlik cseppen- ként egy kortynyi víz ... ... ne félj, kicsim, fordítunk egyet a keréken, tudok számodra egy utat, amit még nem ismersz ... ... ahol a régi ismerős kévékben tűz a nap, és tiszta vízben sosincs hiány. Tudod, hogy néha majdnem gyűlöltelek? Méláztál a fészek legpuhább zugában, égre nyitottad örökké éhes csőrödet, próbálgattad kecses szárnyacskáidat; én meg a perem légtornásza voltam. Megtanultam egyensúlyozni, verekedni a széllel, önmagamba bújni az eső elől és hálásan énekelni, ha csak félmosolyt küldött is felém egy-egy sugár. Hogy mégis kiestem egy szép napon — arról már nem tehetsz. Önállóságom pengéjét olyan élesre köszörültem, hogy egyszer csak kicsorbult. Nem vett szárnyára a dal, zuhanni kezdtem, s földet értem. Azóta figyellek. Láttam első repülésedet, első kérkedő szárnycsattogtatáso- dat, nevettem rajtad, de féltettelek. Egyre gyakrabban szegődöm nyomodba, mert valamit érzek. Nem szeretem ezt a baljós csendet. A próbarepülés után valahogy túl korán vágtál neki ennek a nagy útnak. Jól van, ideértél, abban nincs hiba. De most mi lesz veled? Csak egy hónapja vagy itt, s a kötelet már vonszolod nyakadban, a hurok már fojtogat. Most szedd össze minden erődet, feszítsd ujjaidat a hurokba, kiálts: segítség! Sírj, csak sírjál. Mosd ki halvány kis bűneidet megriadt szemedből. Ülj a hu zat friss áramlatában, ott, ahol a sárga füst-tengerbe torkollik, s ne félj.
