Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Mikola Anikó: Az út a várba vezet
Mikola Anikó az út a várba vezet Mostanában gyakran felébreszt az éjfél. Hallom tétovázó mocorgását a szomszédos termekből, ahová kirekesztettem. Legyek őszinte? Inkább azt kellene mondanom: ahonnan ő száműzött engem. Jelenlétemet napról napra kisebb területre korlátozta, míg végre ebbe a legbelső szobába szorultam, lemondva arról az egyetlen élvezetről — amely még embermivoltomra emlékeztetett —, hogy napközben hosszú sétákat tegyek a Vár külső és föld alatti termeiben, újra meg újra megcsodálva a bronz- és márvány- szobrokat, a penészedő bútorokat, az ősök szarkofágjait és fegyvereit, egyszóval a birodalmamat. Nem hagy nyugton a gondolat, hogy rab vagyok. Bár tudom, hálátlanság ezt állítanom, ezért félek is tőle, hogy hangosan kimondjam. Inkább csak úgy kerülgetem a témát, hogy magamnak se kelljen bevallanom. Emlékszem egy Ilyen beszélgetésre: a szabadságról beszéltem magamnak. (Ez már azután történt, hogy visszahúzódtam ide, a Fényes szobába.) Egyre azt magyarázgattam magamnak, miért is vagyok én szabad. Olyan érveket hoztam fel, amelyek kissé üresen, idegenül kongtak ezek között az ősi falak között. Láttam, amint Ízlelgetik, s undorodva köpik vissza a „társadalmat“, az „emberiséget“ és a „kötelességtudatot“. Sajnáltam kárba veszett szavaimat, mert napokig hevertek élettelenül a nyirkos falak alatt, s végül mint holmi értéktelen szemetet, kidobtam őket. Azóta nem merem megkockáztatni az ilyen beszélgetéseket, inkább csak üres fecsegéssel ütöm agyon a délutánt, mindenféle bolondságokról beszélek, így szórakoztatom magam, és az idő is gyorsabban telik. Még el kell mondanom, miért neveztem el Fényes teremnek ezt a legbelső szobát, annak ellenére, hogy a földi értelemben vett fény itt ismeretlen fogalom. Azért, mert az ajtóval szembeni falon van egy hosszúkás, boltíves ablak, hatszögletű, ólomkeretes, csiszolt üveglapokból, amelyek elegendő fényt szűrnek át ahhoz, hogy egész jól lássam mindazt, ami itt körülvesz. Sőt, a déli órákban még olvasni is lehetne, ha volna mit. Mindebből az derül ki, hogy kis túlzással lehet csak Fényes teremnek nevezni félhomályos szobámat, de a többiekhez viszonyítva tényleg ez a legvilágosabb és egyben a legotthonosabb is. Igaz, a falakról sosem szárad le a nyirok, s néha igen mulatságos ábrákat rajzol rájuk a penész. Agyam mennyezetéről szokatlanul erős szálú pókhálók csüngnek alá. Bevallom, eleinte minden igyekezetem arra irányult, hogy megszabaduljak tőlük. Hiábavaló munka volt, idővel felhagytam vele. A nappal leszedettek helyére éjjelenként újak, erősebbek szövődtek, úgyhogy beláttam, egyetlen, amit tehetek, az, hogy békét hagyok nekik. Tudom, hogy ez megalkuvás, de a szorgalmas pókcsaládot sem akartam végképp magamra haragítani, hiszen kezdettől fogva elnéző barátsággal viseltettek irántam, és végeredményben én vagyok a betolakodó, nem pedig ők. Csak a csúszómászókkal nem tudok sehogysem megbarátkozni. Ezek néha halálra rémítenek. Talán azért is, mert velük szemben vagyok a legtehetetlenebb.
