Irodalmi Szemle, 1968

1968/4 - Mikola Anikó: Az út a várba vezet

Szélcsendes estéken reszketve hallgatom álnok szlszegésüket, s néha napközben sem merészkedem le az ágyról, ez az egyetlen hely, amit tiszteletben tartanak. Lehet, már nem sokáig. Sokszor a szoba közepéről egyetlen rémült szökkenéssel kell fejest ugra- nom az ágyba, mert örökké a sarkamban vannak. Lehet, hogy eszük ágában sincs bántani, de nem tehetek róla, annyira ellenszenvesek, hogy puszta látásuktól is borsózik a hátam.

A végén egy reggel majd arra ébredek, hogy a takaróm alá is bemásztak. Inkább a halált!

(Na persze, ezt nem gondoltam komolyan, csak úgy véletlenül csúszott ki számon ez a szó. Tudom, számomra semmi sem elérhetetlenebb, mint a halál. Tehát mégiscsak ki kell találnom valamit, hogy elviselhetővé tegyem az életet, időtlenségem elkövetkező napjaira.)

Ezek a nyomorult férgek még egy halálos harapásra sem képesek! Megelégszenek azzal, hogy elviselhetetlenné tegyék az életemet örökös surrogásukkal, sziszegésükkel. Nyálkás, tekergő utakat hagynak a kőpadlón, hogy utálkozás nélkül egy lépést se tehessek utánuk.

De mindez a gyötrődés még semmi ahhoz képest, hogy elfelejtettem sírni. Egyszerűen képtelen vagyok rá, akárhogy erőlködöm is. A legnagyobb félelem vagy kétség- beesés hatására is csak valami görcsös hörgésszerű hang szakad fel torkomból, mint mikor valakinek késsel vágják a torkát, és saját vérében fuldoklik. Megkönnyebbülést nem ad, viszont annyira keserű utána a szám, hogy hamarosan erről is leszoktam. Mondom, még a beszélgetések tartják bennem a lelket, de ebben is egyre kevesebb örömet lelek. Szótáram rohamosan szegényedik, egyre több szót felejtek.

Micsoda szánalmas alak vagyok az örökös panaszaimmal! Örülnöm kellene, hiszen ajándékba kaptam a Várat, s mennyi könyörgés, mennyi harc árán! Igaz, akkor még nem tudhattam, hogy többé nem szabadulhatok. No, mindegy. így van jól, ahogy van.

Említettem, hogy egyre gyakrabban ébreszt fel mostanában valami mocorgás a szomszédos termekben. Szokatlan ez számomra, mert a rokonszenves pókcsaládon és gyűlölt hüllőimen kívül más élőlény tudtommal nem tartózkodik a Várban. Hacsak a szobrok és páncélöltönyök nem sétálgatnak éjszakánként, mint az alvajárók. Ezt azonban még itt is túlzásnak tartanám. Nem tehetek mást, mint hogy átvirrasztom az éjszakát, a rám zárt ajtóra tapasztom fülem, s megtudom, hol és mikor születnek ezek a neszek. Őszintén szólva, nincs ínyemre a dolog, egyrészt, mert félek, másrészt mert sajnálok minden percet, amit az alvás idejéből kell ellopnom. Az alvás az egyedüli s legtartósabb örömöm. Bár csak fenntartással lehet alvásnak nevezni ezt az öntudatlan, kábult állapotot.

Inkább csak sejtettem, mint tudtam, hogy éjfél felé járhat az idő. A dühöngő szél elcsendesedett, csak pincebogaraim kaparászását hallottam az ajtóhasadék alól, s egy- egy vadászó kígyó surranását.

Holdtölte volt. Homályhoz szokott szemem egész jól ki tudta venni a bútorok körvonalait. Láttam, amint tenyérnyi pók ereszkedik a lábamnál feszülő háló közepébe. Most az egyszer nem esett nehezemre ébren maradni, mert álmosságomnál erősebb volt a vágy, hogy végére járjak a titokzatos neszeknek, amelyek most mintha várattak volna magukra. Semmi gyanúsat nem észleltem.

A Hold lassacskán araszolgatva már jókora utat tett meg gótikus ablakomon, amikor a szomszédos teremben valami hirtelen zörrent. Arra azonban már nem jutott időm, hogy az ajtóhoz menjek hallgatózni, mert az hirtelen kinyílt, és valami feketeség go- moiygott be rajta. Mintha megkövültem volna, annyi erőm sem volt, hogy fejemre húzzam a takarót, nem tudtam levenni szemem a feketeségről. Talán ez volt a szerencsém, mert amint az ablak alá ért, láttam, hogy az nem más, mint egy jól megtermett macska. Magam sem tudtam hirtelen, örüljek-e vagy sem, egy macskától még nem illik megijedni, de nicsak, a nyitott ajtón már sorjáztak be a társai. A Hold mintha megelégelte volna a látottakat, lelépett ablakomról, mitsem törődve azzal, hogy magamra hagy ezzel a furcsa társasággal.

A fekete macskák úgy belevesztek szobám sötétjébe, hogy csak szemük zöld villanásaiból következtettem, hány is van belőlük. Igaz, kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy megszámoljam őket, de annyit mondhatok, hogy ijesztően sok volt már