Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - FIGYELŐ - Rákos Péter: Megjegyzések Turczel Lajos könyvéhez

élet Szlovenszkón, melynek eredményei, ha magukon hordják is a szlovenszkói magyarság, kisebbségi sorsának és az együtt élő népek egymásra hatásának lelki és szellemi nyomait — mégis osztatlan részei a velük kiteljesedő magyar irodalomnak.“ Körülbelül ez ugyanis az az álláspont, melyet a saját szavaival Turczel is megfogalmaz („nyelvi-nemzeti és hagyományközösség az egyetemes magyar irodalommal, helyzeti közösség a csehszlovákiai társirodalmakkal“), s mellyel, mellesleg szólva, e sorok írója is teljes mértékben egyetért. A kővetkező, a hatodik és a hetedik fejezet a tudományos életről, művészetről és az időszaki sajtóról szól, viszonylag jóval tömörebben, mint az irodalomról, ami a szerző célkitűzését tekintve természetes is; legfeljebb annyit jegyezhetünk meg, hogy a napi sajtó tárgyalása talán inkább az utolsó fejezetbe kívánkoznék, ahol az irodalmi folyóiratok felett tart a szerző seregszemlét.

Mindehhez járul a páratlanul gazdag jegyzetanyag, amely a név- és tárgymutatóval együtt a könyv terjedemének majdnem fele és dicséretreméltó erényei közül éppenséggel nem a legutolsó.

Turczel könyve tehát szintézis; aligha tévedünk, ha a maga nemében elsőnek mondjuk. A benne taglalt egyes részlet- kérdésekről, részlet-területekről jelentek meg bőven tanulmányok, visszaemlékezések, cikkek, sőt egynéhány önálló kiadvány is; de komplex mű, az eddigiek tanulságát, sőt jelentős mértékben bibliográfiáját is ennyire együvégyűjtő jószerivel egyetlen egy sem. Nem szakmai bírálatot írunk Turczel könyvéről: egy-egy állításának, adatának pótlására vagy helyreigazítására bizonyára óhatatlanul sor kerül majd, némely ítéletével bizonyára akad, aki perbe száll, kivált a kor tanúi közül; de aligha lesz bírálat, amely elsiklana afölött, hogy a csehszlovákiai magyarság első korszakának gondos, körültekintő, várva-várt kézikönyvét írta meg Turczel Lajos.

Van-e mármost a könyvnek egységes kicsengése, beszélhetünk-e valamilyen tézisről, mely a részletek (önmagában is elismerésre méltó) gazdagságát egyetlen tanulsággá fogja össze; kiderül-e Turczel könyvéből, merre tartott leg- jobbjaiban az a kisebbségi magyarság, amely „két kor mezsgyéjén“ bukdácsolva próbálta megteremteni egyebek között a maga irodalmát? Úgy hisszük, van és kiderül.

Ez a könyv olyan korban kerül olvasói kezébe, amikor a kanadai franciák elégedetlenkednek, vallonok és flaman- dok századok óta nem látott dühvei acsarkodnak egymásra, tamilok tüntetnek Indiában a hivatalos hindusztáni nyelv ellen, skótok és walesiek a kelta összefogásra hivatkoznak az angolok ellenében, Dél-Tirolban egymást követik a véres merényletek s körülöttünk és nálunk sem jutottak a múltból örökölt indulatok nyugvópontra... A nacionalizmus és egyáltalán bárminő partikularizmus, véleményünk szerint, voltaképpen válságtünet: a történelem hanyatló korszakainak terméke. Tudvalevő, hogy felfelé ívelő korszakokban lendítőerőként hat, de olyankor mindig összhangban az egyetemes emberi haladás érdekeivel. A reformkor reményteli légkörében Vörösmarty azért fohászkodott, „hogy nemzetünknek mindenik nyomára derüljön emberméltóság sugára"; csak a katasztrófa bekövetkezése után (de a Vén cigány himnikus búcsú-akkordjai előtt!) volt egy keserű pillanata, amikor le tudta írni: „Mi a világ nekem, ha nincs hazám?“ Az a magatartás, amelyet már közhely a „vox humana" programjaként emlegetni, s amelyet Fábry, Balogh Edgár, Dobossy, Szalatnai, Győry Dezső és mások írásai más-más oldalról világítanak meg, Turczel könyvében az adatokból bontakozik ki beszédesen, a szerző rokonszenvétől segítve: olyan törekvésként, amely a nemzeti érzés sajgó sérelmeinek a humánumból épít etikai bázist. De ez a humánum nem valami általánosságokban mozgó banalitás, hanem, íme: konstruktív erőfeszítések, rengeteg munka, tájékozódás, tudásszomj; a szó nemesebb értelmében még taktikának Is nevezhetnénk. Azoknak az időknek a rostájában a csehszlovákiai magyar számára — éppenhogy az ő számára — így is hangozhatott: minőség.

Ma sem hangzik másképpen, noha Turczel könyvével kapcsolatban a legfontosabb elvégzendő feladat, amelyre ezek a megjegyzések nem vállalkoztak, az „akkor“ és „most“ egybevetése, s Turczel témáján konkretizálva: annak a kérdésnek megválaszolása, mi az, amit a csehszlovákiai magyar Irodalom tanult, mit nyert, esetleg mit kíván visz- sza? Turczel könyvét éppen ezért ne