Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - FIGYELŐ - Rákos Péter: Megjegyzések Turczel Lajos könyvéhez

gyarlakta területein voltak a legerősebb bázisai. A harmadik fejezetben az oktatásügyi és népművelési viszonyokat tárgyalja, számos nagyfontosságú és roppant érdekes adattal szolgálva a magyar iskolákra és magyar tanulóifjúságra vonatkozóan; részletesen megvilágítja a szlovákiai magyar egyetem esélyeit és a magyar egyetemi hallgatók szervezkedését. A népművelés, „az iskolán kívüli kulturális élet" kapcsán szól az egyesült ellenzéki pártok „kultúrreferátusá- ról"; ennek a sérelmi politikából következő meddőségét {Gömöry János nyomán) Szüllő Géza egy leleplezően találó bonmotjával jellemzi: a neves ellenzéki politikus azt mondotta egy beszélgetés során Sziklay Ferencnek, a referátus vezetőjének: „Vedd tudomásul, neked o.z a feladatod, hogy ne csinált semmit." Tárgyalja még e helyütt a Szlovákiai Magyar Kulturális Egyesületet, az Oj Munka Társaságot, az ún. Masaryk Akadémiát mint az aktivisták kisajátította intézményt, a könyvtárügyet, munkás- otthonokat, felekezeti kulturális szervezkedést stb. A negyedik fejezet a szlovákiai magyarság életében oly fontos szerepet betöltő ifjúsági mozgalmaké, kivéve azokat, amelyek valamely politikai párt függvényeként működtek. Méltán jellemzi itt a szerző az általános helyzetet Krammer Jenő egy egykorú tanulmányából vett idézettel, mely szerint a szlovákiai magyar ifjúság olyan történelmi helyzetbe került, amikor „a felnőtt nemzedékek valamiképpen elvesztik irányító szerepüket, és a magára hagyott szellemi és társadalmi életet csak az ifjúság megmozdulása terelheti új mederbe“. A hőskor emlékezetes mozgalmainak felsorolása a prágai Szent György-kör cserkészeivel és a losonci A Mi Lapunkkal kezdődik, a regösmozgalommal és a szlovákiai magyarság méreteiben hovatovább legendává hatalmasodó Sarlóval folytatódik. Itt is helyénvaló idézni Krammer csodálkozó kérdését: „Hogyan volt lehetséges az, hogy alig egy maréknyi serdülő, tízen- hat-huszonkét év körüli fejlődő ember öt-hat éven át egy egész országrész közvéleményét befolyásolja, számos irányító ösztönzést ad, és mozgolódása visszhangot kelt a szomszédos Magyar- ország és az erdélyi magyarság széles rétegeiben is, foglalkoztatva sajtót, ifjúsági csoportokat, népművészeti szakembereket, parlamenti szónokokat, szóval

széles hullámgyűrűket verve fel a társadalmi, politikai és szellemi élet szintjén?" Még ha ebből valamit a túlzás vagy áhítatos eszményítés terhére írunk is, maga a kérdés mutatja, mennyire igénye volt egy Sarló-szerű mozgalom a szlovákiai magyarságnak. A többi ifjúsági csoportosulás, melyekről Turczel szól (Prochászka-kör, Magyar Munkaközösség, Széchenyi Reformmozgalom, Magyar Fiatalok Szövetsége) a fejezeten belül — s hihetően a valóságos aránynak is megfelelően — viszonylag jelentéktelen helyet kap. Az ötödik, legterjedelmesebb fejezet foglalkozik azután az irodalmi élet kialakulásának körülményeivel: jellemzi a szlovákiai kisebbségi kultúra sajátos vonásait a többi kisebbségével, elsősorban az erdélyiével szemben; az irodalomnak időnként feltűnőbben kidomborodó „nemzetmentő“ funkcióját; ezzel kapcsolatosan elemzi a dilettantizmus szükségképpeni, de szerfelett káros beáradását és az ellene elhangzott következetes elvi állásfoglalásokat: Fábryét, Gömöri Jenőét, Féja Gézáét: „Inaszákadt elmélet született, hogy a toll minden magyar forgatója fontos nemzeti hivatást tölt be tekintet nélkül arra, hogy a toll szántotta barázdában tiszta búza vagy pedig gizgaz terem... Pedig a rossz vers, a gyenge regény, a szűk látókörű publicisztika, a partikuláris érdekeket simogató kultúra mind a magyarság emberi és nemzeti igényeinek tagadását jelentik. A dilettáns irodalom tehát távolról sem a nemzeti nyelv ápolója és fenntartója, hanem a nemzet nagy áldozatok és erőfeszítések árán megteremtett szellemi színvonalának megcsúfolása“ — írja Féja. Elgondolkodtató, hogy Turczel, aki az emigránsok szította aktivizmust politikai értelemben kárhoztatta, ebben a fejezetben őket tartja a dilettantizmus elleni harc legmegbízhatóbb oszlopának. Szól továbbá a „kisebbségi messianizmus", voltaképpen tehát a „vox humana" gondolat kibontakozásáról, az irodalmi élet néhány alapvető kategóriájáról (közönség, kiadók). Kipattan hát természetszerűen a kérdés: létezik-e csehszlovákiai magyar irodalom? A felsorakoztatott válaszok közül iktassuk ide Tamás Mihá- lyét: „Mi nem szlovenszkói irodalmat akarunk; ez a meghatározás provincializmust, enyhébb elbánást, egzotikumot és alacsonyabbrendűséget jelent. A mi ideálunk: dúsan termő magyar irodalmi