Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - HAGYOMÁNY - Krammer Jenő (Budapest): C. F. Ramuz és a szlovákiai magyarság

csolatba a szlovákiai magyarsággal. Nos, sajátos módon, szinte véletlennek köszönhetően, a húszas években C. F. Ramuz hamarább vált ismertté nálunk, mint másutt, s méghozzá olyan időpontban, amikor az új államkeretben helyét kereső magyarságnak kapóra is Jött az a tanulság, amely Ramuz „esetéből“ leszűrhető.

A közvetítés szerepe nekem Jutott, s akarva, nem akarva, kicsit „emlékezéseimül“ is kell írnom, amikor a történetét igyekszem megörökíteni. 1925-ben mint francia szakos tanár nyelvgyakorlásra a genfi egyetem nyári tanfolyamára mentem. Azért Genfbe, mert még a budapesti Eötvös Collégiumból ismertem a tanfolyam egyik előadóját, Aldo Damit, akit érdekeltek a mi világunk nemzetiségi problémái, meg is látogatott az idő tájt Pozsonyban. Művészcsaládból származott, akkor 90 éves apja karmester volt, már régebben elhunyt édesanyja pedig Victor Hugóval levelezett (lakásukban a falon Victor Hugo kézírásos levele függött berámázva). A kilencvenéves karmester kezében láttam először Ramuz-könyvet, ő olvasott fel belőle, s engem mindjárt megkapott a sajátos előadásmód (ezt gyakran filmszerűnek is mondják): szinte az olvasó előtt teremtődik meg a helyzet, alakulnak ki mozzanatokból az élet szövevényei, állnak össze emberek és tájak. Mintegy teremtő aktus ez a művészet.

Annyira megfogott Ramuz művészete, hogy attól fogva genfi főfoglalkozásom az volt, hogy ültem a Rousseau-szigeten és olvastam, olvastam az addig megjelent műveit: Aline; Jean-Luc persécuté; Adieu ä beaucoup de personnages, Le Régne de l’Esprit malin, La Guérison des Maladies, Salutation paysanne, Terre du Ciel, Présence de la Mórt, La Separation des Races, Passage du Poéte. (Hirtelenében csak egy-két emlékképet iktatok ide: sajátságos könyv az Adieu ä beancoup de personnages: Ramuz, ha fejlődésében elérkezett egy olyan fokhoz, amikor úgy látta, tovább kell lépnie, esszészerű írásokban tudatosította magában a megtett út hozamát s a továbbindulás szükségességét: mintegy búcsút vett addigi alkotásaitól, teremtményeitől, még egyszer jól szemügyre vette őket, s aztán nehéz szívvel — másfelé fordult. A Passage du Poete- ből kiderült, hogy mindannyian költők vagyunk, s amiképpen a regényben a vándor- legény, mi is tudunk világokat teremteni, nem kell egyebet tennünk, mint amivel a vándorlegény szórakozott: leheveredett fenn a hegyoldalban, egy útkanyarban, lábait egymás fölé rakva felemelte, s hol eltakarta az egyikkel a lent kéklő tavat, s akkor az eltűnt, hol elővarázsolta megint, s ugyanígy tett a távolban fehérlő magas hegyekkel vagy a közelben viruló színes rétekkel. íme: a világ teremtése minden pillanatban mindannyiunk által újra megismételhető. Ez a „játék“ az alkotó művész munkája, így teremti újra és közben autenticitásában meg is jeleníti az őt körülvevő tájat, dolgokat, embereket, sőt a kozmoszt, a napot, a felhőket, a csillagokat.)

Egészen varázsa alá kerültem a ramuz-i művészetnek. Aldo Dami, látva, hogy menynyire elmélyedtem ebben a sajátos világban, felajánlotta, hogy személyesen is megismertet az íróval, s valóban, egy augusztusi vasárnap délután létre is jött látogatásom Cour-ban, a Villa Acaciában. Erről a látogatásról részletesebben beszámoltam az A Mi Lapunk 1928. májusi számában. (Mert akkor egyik legfontosabb megnyilatkozási terünk ez a középiskolások számára Losoncon szerkesztett lap volt, itt közöltük felfedezéseinket, élményeinket, problémáinkat: páratlan is a 10 évfolyam; megható, tanulságos olvasmány, hiszen még Móricz Zsigmond, Kodály Zoltán, Györffy István Is írtak ide, hogy másokat ne is említsek.)

Itt csak azt szeretném megértetni, miért volt számomra akkor valósággal reveláció ez a látogatás. Nos, közvetlenül budapesti egyetemi tanulmányaim befejezte után kerültem össze Ramuz-vel. Bennem is az az elhatározás érett meg, hogy a nagyváros színes, gazdag sokrétűségéből szűkebb hazám világához térek meg, s ott igyekszem lényeges életet élni. Erre közvetlen ösztönző példaként hatott — persze a tehetség és művészi alkotókészség sokkal magasabb szintjén — C. F. Ramuz élete, amint nekem azt azon a délutánon elmesélte. Ű is kis nép fia, mert akármennyire franciák a svájci franciák, életritmusuk, körülményeik, múltjuk, Svájchoz tartozásuk és sajátosan zárt hegyi világuk magának való közösséggé formálta őket. Számunkra újság volt ez a különállás, más államkeretbe kerülésünk még frissített, s még csak ezután kellett megtalálnunk azt az életformát, amely közösséggé olvaszt, s előhívja sajátos teremtő erőinket. íme, egyszeriben világossá válik, miért született kapcsolat C. F. Ramuz írói műve és a szlovákiai magyarság kisebbségi élete között. Nem mintha párhuzamot lehetne vonni a svájci franciák és a szlovákiai magyarok között, hanem mert Ramuz élete és műve példa arra, hogy ott kell megtalálnunk létünk legmélyebb értelmét s az abból folyó cselek