Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - DISPUTA - Janics Kálmán: A történetíró dilemmája
Janics Kálmán a történetíró dilemmája Húsz évi témakerülgetés után tanulmányok bukkannak fel, melyek újra felfedezik a nemzeti kisebbségek kérdését, lemérik az elmúlt idők történeti fejlődésének távlatait, majd elemzik napjaink nemzetiségpolitikai útját. Míg nálunk a kérdést cseh-szlo- vák viszonylatban állandóan napirenden tartják, sőt újabban Csehszlovákiában már magyar vonatkozású értekezés is napvilágot látott, addig Magyarországon a nemzeti ségi kérdés tudományos feszegetése illetlenségnek számított a szomszédos szocialista államokkal szemben. A csendet Dolmányos István történész törte meg A nemzetiségi politika története a Szovjetunióban című könyvével. A szlovákiai magyar olvasó élénk érdeklődéssel figyelhet fel a kezdeményezésre már csak azért is, mert a két háború között mint azonos sorsú nemzetcsoport éltünk együtt a tőkés Csehszlovák Köztársaságban az akkori „kárpátaljai“ magyarokkal, akik 1945 óta a Szovjetunió polgárai. Szélesebb elvi síkon azonban a nemzeti kisebbségek témaköre mindnyájunkat érdekel, hiszen köztudomású, hogy Magyarország minden szocialista szomszéd államában jelentős számú magyar kisebbség él. Amikor új szocialista tudományág van születőben, a nemzettudomány és vele együtt a kisebbségtudoinány, sok mindent át kell értékelni, amit ebben a tárgyban a személyi kultusz korában meghirdettek, mert Marxra és Leninre hivatkozó ellentétes vélemények vívják párharcaikat, és ebben a küzdelemben más a kisebbség, más a többség, esetleg egészen más a semlegesek állásfoglalása. A dolgok tisztázásához azonban nélkülözhetetlen az igazság nyílt kimondása és a helyes út tárgyilagos keresése. Ezt az igazmondást és őszinte útkeresést szerettük volna látni Dolmányos István említett történelmi munkájában. A szlovákiai magyar olvasó figyelmesebben és hozzáértőbb bírálóként üti fel Dolmányos művét, keresi feszült várakozással a Munkács-Ungvár-Beregszász térségében lakó kb. 130.000 magyar életére és sorsára vonatkozó adatokat, de meglepetten kell tapasztalnia, hogy benne semmi ilyet nem talál. Dolmányos István szerint ugyanis a kárpátukrajnai magyarok számban nem alkotnak megemlítésre érdemes nemzetiséget. Sem a szövegben, sem a tárgymutatóban az a szó, hogy „magyar“, nem fordul elő. Nincs nyoma a magyaroknak az 53 területi önkormányzati joggal rendelkező nemzet között, nem találjuk őket a többi, területi önkormányzattal nem rendelkező nemzetcsoport felsorolásában, s nem említi a szórványok között sem, pedig olyan népcsoportokat is ismertet, melyeknek száma csak töredéke a kárpát-ukrajnai magyarokénak. Fel kell tételeznünk, hogy Dolmányos István felkészültsége mellett nem lehet szó sem tévedésről, sem elnézésről, ezért kénytelenek vagyunk lerögzíteni, hogy a tudó mányos korrektség tervszerű és célirányos megnyirbálásának az esetével állunk szemben. A történetíró mint veszélyes kelevényt metszi ki témaköréből a magyar vonatkozású kisebbségi kérdést, az állam határain túl élő magyar kisebbségek kérdésében azt az ismert módszert alkalmazza, melynek célja a kisebbségek asszimilálódásával számoló „problémanélküliség" erkölcsi nihilizmusa. Másként aligha lehetne megmagyarázni, hogy a tudós kutató a kárpát-ukrajnai magyarok kérdésében miért siklott át a tudományos tárgyilagosságból a gátlásokkal teli alacsonyabbrendűség és a tanácstalan tehetetlenség diktálta hallgatásba. Ez a különös tudományos „tartózkodás“ régen értelmét vesztett struccpolitika, mert még Dolmányos Istvánnak is tudomásul kell vennie, hogy a magyar kisebbségek aligha fognak kollektív öngyilkosságot elkövetni csak azért, mert a szomszédos, azonos nyelvű és kultúrájú ország tudományos irodalma nem vállalja velük a leglazább szolidaritást sem. A Dolmányos-féle „nemzetredukció“ nem új találmány. Ismeretes, hogy a magyar nyelven beszélő dolgozók milliói a vesztett háború következtében „leértékelt“ nemzetként léptek be a szocializmus építésének történelmi szakaszába, sajnos azonban ez a „leértékeltség“ mind a mai napig kihat nemcsak itt, a szocialista glóbuszon, de az egész európai térségben. A magyar „leértékeltség“ nem is passzív, kikényszerített,
