Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Duray Miklós: Zöld és piros és...
nyiségekben pergett az örök anyag. A falon belül pedig katonás rendben álltak a fűvel benőtt dombok. A csiszolt sírkövek szigorúan őrizték titkukat. Élt, szenvedett, világosság, kegyelem, sötétség, áldás, fényesség, drága, örök, meghalt. A sírkövek tövében krizantémok virágoztak. Aztán sok jeltelen sír következett, virágok, sírkövek nélkül. Egy nagy, rozsdás kereszt állt köztük, megcsonkított, öntöttvas Krisztussal. A temetőn túl, a kis kápolna mellett, melynek színes ablakai a kálváriára vezető út szenvedéseit ábrázolták, katonai gyakorlótér volt. Meztelen katonák gyűjtögették a gyújtóbombáktól összeégett vaságyakat, teniszütőket, hintalovakat, gyerekkocsikat, függönyöket, ágyneműt, gyerekcipőt. A tér másik részében pedig egyenruhás katonák gyakorlatoztak. „Az ellenséget meg kell semmisíteni tüzérséggel, kézigránátokkal, géppuska- tűzzel, szuronnyal, puskatussal, tábori ásóval, ököllel, foggal, körömmel.“ Egy szárnyaszegett galamb zuhant a katonák elé, s azok nagy összevisszaságban, ijedten a földre vetették magukat. „A katona nem ijedhet meg, nem fekhet le, a katona biztosan áll a helyén. A katona állva hal meg.“ Ha a fák állva halnak meg, akkor leveleik elsárgulnak, s kiszáradnak, mert szárazság van. De ha az emberek halnak meg állva, akkor senki sem pókerezik, nem hánynak cigánykereket, a filozófusok leszállnak szószékeikről, s minden nedves, mert a föld hasadékaiból könny pereg. Odaszaladt a lazuhant galambhoz, felemelte, hazavitte és bekötötte a szárnyát, hogy újból repülhessen. Éjszaka pedig elhatározta, hogy egyelőre nem ad utódot az emberiségnek. Az éjszakában részeg lány kiáltott, és koromfekete haja megőszült, mert egy víztócsában megpillantotta soha nem látott tükörképét: azt, hogy milyen szép. És egész éjszaka ezt visszhangozta: „Ne hagyjatok meghalni“. Reggelre a harmatos fűben ébredt, új élet szikrájával a szíve alatt, és boldog volt, hogy akit nemzettek neki, az is olyan szép lesz, mint ő. A sebesült galamb reggelre meggyógyult. Elment vele a teherbe esett lányhoz, hogy együtt menjenek a kútra vízért, együtt öntözzék a gyönyör kertjét, melyből az emberiség ered. És végigfutottak az utcákon, köveket rugdostak maguk előtt és táncoltak. A mogorva filozófusok jóságos arcú öregeknek tűntek. Csak az esztétikát, a végtelenséget és a rendszert látták. A hiperbola szárához érintőt húztak, mely nem a végtelenben találkozik a görbével, hanem ott, ahol a legszükségesebb. A követ pedig tovább pöccintették, átgurltották a figyelmetlenül álldogáló emberek lába között, hátrafordultak és nevettek. Karikát hajtottak át a téren, lyukat vájtak a földbe, és színes agyaggolyóikat egymásnak ajándékozták. A temető ajtaját tisztító aggastyán ideje pedig épp most telt le. Munkája félbemaradt, s a drótkefe kihullott a kezéből. A drótok végén ugráló szikrák zölden és pirosán hevertek a kapuról lekapart rozsdaporban. A falon túlról visszhangot verve zengett: „Ne hagyjatok meghalni!“
