Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó
gyok-e, rávágtam: boldog... Utánagondoltam, ma már tudom, hogy ez elhamarkodott Igen volt. Kiszökött a számon, talán mert Simon István kérdezte, mert most is megejtett a magyarországi író- és olvasótábor oly sokszor tapasztalt kitüntető, melengető szeretete: a hatás e kétségtelen megnyilvánulása. De boldog lehetek-e, amikor a világ mai sorsa a bizonytalan holnap boldogtalansága: a harmadik világháború lidércnyomása?! A most elhunyt Forbáth Imre Irta harminc év előtt rólam szóló versében: „Mint a pék kerek kenyereit dagasztani, formálni úgy akarta ő az embert jósága fehér lisztjéből, eszmék élesztőivel, s melegíteni szíve kemencéjében." De a humánum e legszebb sugallatát — ma csakúgy, mint tegnap — véres események, bitang tudatosságok zavarják, hátráltatják, „mert még bűzlik Európa fölött a barbárság vadállatszaga". Tegnap a fasizmusba zuhant Európa volt a tűzfészek, mára világgá szabadult a katona embertelen hatalma és szadizmusa. Hogy lehetnék hát boldog, amikor nem adatott meg sem nékem, sem nekünk a történelem tűzhelyén a beteljesülés — ahogy hittük és akartuk —, hogy formálhassuk mindenütt való érvénynyel az embert, „hogy legyen: jő, ízletes, kerek, szagos — mint a frissen sütött kenyér!" A „legyen“ és „lön" között még nagy a távolság! A stószi magányról akartam beszélni, és, íme máris berontott a világ mulaszthatat- lannak látszó alapkeserve: a katona, a háború. Stószi magány és háború: a kettő elválaszthatatlan egymástól. A háború rokkantjaként buktam vissza a stószi menedékbe. Passzív civil lehettem volna, ha az emlékek és bizonyosságok, az egyre ismétlődő valóságok nem lettek volna erősebbek. És egyszerre csak a civil posztján álltam — teljes aktivitásban — a katona ellen, a háború ellen, és fegyver s vitéz ellen énekeltem egy életen át. „Félek a katonáktól“, mondotta valamelyik kortársunk. Szorongva ismétlem: félek a katonáktól. Félek, mert ismerem őket. Ök adtak egy életre való élményt, undort és tanítást: el a háborútól! Ök eszméltettek és ma is ők tartanak ébren, éberségben. Ellenük vagyok, civil vagyok az ellentét, az ellenállás és ellentmondás teljes tudatosságával. Amikor katonáról beszélek, akkor a maga legsajátosabb törvényeit kegyetlenül, irgalmatlanul kiteljesítő militarizmust értem alatta, azt a kórokozót, mely ellen egy Kari Llebknecht küzdött haláláig. A fegyver s vitéz utolsó barbarizmusát valósító parancsuralmat bélyegzem meg minden tegnapi és mai árnyalatában: a hatalmi embertelenség tekintetnélküliségét, az antihumánum eszelős dinamikáját: az imperializmust, a szolda- teszkát. A katonaiét: kivételes állapot. És ez a statáriális totalitás, ez a zsarnoki kizárólagosság, ez a mindent magába nyelő embertelen mechanizmus — két világháború után és ellenére — a föld nagy részén uralkodó és irányító norma lehet oly időben ős a kultúra olyan fokán, amikor Thomas Mann szerint a háború maga a megenged- hetetlenség. A háború legnagyobb bűne nem az ember- és anyagirtás, de az emberség-likvidálás. Ahol és amikor a katona uralkodik, az ember fogoly lesz, rab. Aki nem üvölt a farkasokkal, az kiirtandó idegenné válik: civil, aki ember akart és mert maradni. Hogy mit jelent a katonává erőszakolt közösség, micsoda erőt és micsoda veszedelmet, azt a legjobban Hitler Németországa demonstrálta. Itt a katonát igenelte és növelte mindenki és minden, aki és ami a háború kegyetlen öntörvényének szabad utat engedett. És ha az első világháború után egy Romain Rolland mondhatta: „Nincs béke, csak a háború bújt álarca mögé", akkor ma már békében szellőzteti álarcát a háború ördögi vigyora. A katona jogán a hadügyi kiadások mindent magukba falnak és — napjaink rettentő grimasza — még a háborúellenes államok Is kénytelenek védekezés muszá- jából lépést tartani a katonával.
