Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó

Két világháború után az emberiség a harmadik lehetőségének igézetében és rettenetében él. Az intervallumot — a „békét“ — hogy, ajaj, el ne felejtsük, a háborút, a katona kalandjai töltik ki. Folyamatossági joga és volta kétségtelen: játszik, gyakorol, kegyetlenkedik, tanul, kísérletezik zavartalanul. így volt ez a második világháború előtt is. Elég, ha Spanyolországra gondolunk, arra, hogy ez már a világháború kezdő fejezete volt. Most elég, ha összegezésképp kimondjuk Vietnam nevét.

Vietnam a generális véres játéka, a gyilkossá ajzott katona öröme, az eszkaláciős szadizmus kéje. Minden együtt van itt: az embertesteket elfűtő tábornoki klikk, az örömkatonák, akik a foglyokat a helikopterből dobják ki, és a véres toll, az író, kinek nevét fáj leírni: John Steinbeck. Minden ismétlődik: tegnap egy Knut Hamsun igenelte Hitlert, ma Steinbeck Johnsont. Hamsunt menti szenilitása, de mi ad felmentvényt Steinbeck extázisának?: „Ha az USÁ-ban egy békepártit talál, akkor verjen ököllel az arcába az öreg John nevében... Repülőink keze finom, mint Casalsé... Agyalágyult ember az, akit lelkiismerete akadályoz abban, hogy embereket öljön... Örülök, hogy mindent láthattam... extázisba hozott, ki kellett ezt mondani, hogy szét ne pukkadjak."

Szabad utat a halált hozó, Casalst meggyalázó pilótáknak, pokoli zenéjüknek; teljes szabadságot a katonának: büntetlen gyilkosságok végtelen sorozatát, hullák tömegét, civilek halálát. Lám, egy Eisenhower, mit, miképp és miért védi a civileket gyilkoló és hamvasztó napalmbombákat: „Persze, pech, hogy a katonai objektumok közelében civilek is laknak" — és felpaprikázva, indignálódva kédezi: „Van még egyáltalán hely a földön, ahol ne lennének civilek?“

A katonák játékát ne zavarja senki. Civil — tehát ember — nem számít. Civil nem lehet sem stratégiai, sem lelkiismereti akadály! Rolf Hochhuth új drámájának címe: „Katonák". És ez nem véletlen. A vád tárgya — arccal Vietnam felé fordulva, (mint azt Hochhuth nyilatkozata bizonyltja) — városok, emberek, civilek oktalan bombázása. Drezda bombázása éppoly felesleges volt, mint később Hiroshima atomizálása, elhamvasztása. Akik kiagyalták, és akiknek a parancsot végre kellett hajtaniok, katonák voltak a szó szoros értelmében, még ha civilruhát is hordtak, mint Churchill vagy Truman, hisz a cél a civilmentalitás ellen irányult. Az utasítás ördögi sugallattal épp a civilek lakóházaira célzott és ezen belül a munkásnegyedek megsemmisítését szorgalmazta. Az amerikai pilóták ma Hanoi sűrűn lakott negyedeire zúdítják bombater- hüket: a tegnapi utasítás változatlanul újra érvényes.

Akárhol ütöd fel az újságokat, akárhová forgatod a rádió gombját: a tábornokok és örömkatonák nyomaira bukkansz minden földrészen. Kombattánsok és zsoldosok, junták és fejvadászok, „kultúrforradalmárok“ és egyéb fajvédők, provincializmus sovénjei és türelmetlen nyelvgyűlölők állnak össze a szoldateszka félreismerhetetlen képévé és valóságává. Kínában a katonákat felhívják, hogy mindenütt hatoljanak be a politikába, a gazdasági életbe, a közoktatás és az ideológia területére, mert „ez alapvető kérdés a jelenlegi rendkívül bonyolult helyzetben". Itt a megoldás csak a katona gordiuszi csomómetszése lehet... Patakosz, a görög katonai rezsim belügyminisztere, aki ellenfeleiről csak mint „ostoba civilekről“ beszél, a Süddeutsche Zeitung-nak adott interjújában a német hadsereg aktív tisztjeit inti óvatosságra, azaz készenlétre. II. Adolf, a neonáci párt vezére, von Thadden ennek megfelelően követeli, hogy „a katonának ismét élveznie kell az őt megillető tiszteletet a társadalomban“, tehát az első helyet. A tiszteletélvezés itt hatalomélvezést: hatalombirtoklást jelent. Hatalom, hatalom és semmi más, csak hatalom. Szálasinak is a hatalom volt első és egyetlen tézise! És ez a hatalom a zsaroló gyilkos fölénye, mindent átjáró vak-vad dinamikája.

A háború a hatalom kiteljesítése, tekintetnélkülisége, szadizmusa, perverz élvezése, terrorja és zsarnoksága. És a katona mindezek célja és eszköze, alanya és tárgya: valósága, valósítója. A katona: az agresszivitást realizáló prepotencia. A katona: a háború. És a háború: a gyilkosság törvényeinek szentesítése, gyakorlása. A háború: az embertelenség eszkalációja! Az atombomba: a létra utolsó foka!

Csak össze kell hasonlítani a két világháborút. Az elsőben még kölcsönösen tisztelték a foglyot, a másodikban a németek már dühödt tudatossággal gyilkolták nemcsak a foglyot, de a milliószámra otthonából, idegenből gázhalálba hurcolt civilt is. A genfi konvenció és a hágai cikkelyek ma már nevetséges paplrrongyok. A modern háború nem ismeri a hadüzenetet. Ezt a tényt Katzenbach amerikai szenátor jelentette ki a szenátusban: „Ügy vélem, a háború megüzenése a nemzetközi színtéren kiment a di-