Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó

égi lajtorja alsó fokán állsz. Felfelé hághatsz, de hirtelen zuhanhatsz is. És utána: kezdheted elölről és újra és megint. E harcban, e csendben nincs megállás. Ha eler- nyedsz, a gonosz erői azonnal ellepik a teret. És ellenük vagy mozgósítva önszántadból: meg nem futamodhatsz magad elől; a magatartás rátartiság Is: a konokság hiúsága. Posztodat őrhelyként kell tartanod. Megbízatás nélkül és felváltatlanul. Állandó jelentésre kötelezetten mindig vallanod kell, felelned. A felelősség törvénye ez: jelelés, vallomás-kényszer. A felelős ember: a felelő ember.

A szellemerkölcs nem más, mint a gondolat igaza, tehát a szellem felelőssége. Felelnem kell állandóan és kérdezetlenül — az egész világ előtt, az egész világért! Ibsen még csak kérdéseket adott fel a tizenkilencedik századnak, de felelni nem felelt. A mai író a felelősség teljében, halálos kényszerében már csak felelve kérdezhet. A felelés muszája — a felelősség — megnőtt. Atomkorszakban élünk — és nem álomkorszakban, mint a régi boldog költő — és ez máris a bomba katasztrófáját jelenti: a valóságot kendőzetlenül. A világháború felelőtlenségét, jóvátehetetlenségét.

Itt és így a magányérzet ismeretlen: a valósággal, a világgal vagy, a valóságért, a világért. Minden körötted kavarog. Szobád csatatér és néma temető. A háborúk ördögi gonoszsággal és mérhetetlen emberkínnal ide rontanak be, a hatalom cselszövései itt bonyolódnak, a táborok és börtönök itt élednek: sikoltani szeretnél és — mint álomban — nem jön hang a torkodon. Mindent, mindenkit érzel és irtó magányodra — tehetetlenségedre, kicsinyességedre — döbbensz apokaliptikus rémekkel, valóságokkal szemben. És itt kezdődik a kétségbeesés és a harc, az ellenállás.

Ernst Barlach, korunk egyik legnagyobb szobrásza, kinek güstrowi teremtő magányát a nácik halál-cellává gyalázták, írta ekkor egyik levelében: „A süllyedő úszó még felfelbukkan, de végül is megvakul és megsüketül és elmerül, megfullad.“ De ugyancsak ő írta ugyanakkor: „Azt gyanítom, hogy a teljes kétségbeesés végül is a legigazabb bizonyossághoz vezet". Öh, a kétségbeesés, amikor a magány cellává változik! Csak el kell olvasni a „hagyatéki letétként“ megőrződött „Palackposta“ 1942-es előszavát: „Magyar író ilyen elveszetten, ilyen magányosan és ennyire kétségbeesetten ritkán szövegezett írást“. És hogy mi kavargóit itt, e szoba négy fala között 1956 novemberében, azt pontosan elárulja a „Nagyon fáj“ sebzettsége (A „Hidak és árkok“-ban). De amikor 1945 után a hatalom szavára minden szlovákiai magyarnak némulni és hallgatni kellett, csak ebből a nyelvbénított magányból törhetett elő a vétó mindenkiért és mindenki helyett: „A vádlott megszólal". Ha akkor Stósz néma marad, erkölcsi hitelét veszti: őrhely voltának kollektív értelmét, felelősségvállaló, felelősségrevonó jogát és kötelességét.

A stószi magány közügy lett, világot befogó és közvetítő hétezer kötetes könyvtára és a szoba csendje nélkülözhetetlen élet- és műhelykellékek. Ha nem így lenne, a csend csak önmagáért szólna és önmagát emésztené terméketlenül. így éltető levegő lesz,, mely ha nincs, légszomj lép föl. A csend, a magány és a könyvtár: ha ezt kipumpálják, nem vagyok többé. Itt voltam, itt vagyok otthon. „Ez a hazám.“

Amikor 1938-ban felszólítottak emigrálásra és kisegítettek volna Moszkvába vagy Párizsba, némán mutattam a könyvfalakra: nem engednek. Adalbert Hudák, a hitlerista stószi evangélikus lelkész — aki ma nagy potentát Nyugat-Németországban — jól tudta, mit ír a szlovákiai német evangélikusok lapjában, amikor 1939-ben arra biztatta a stósziakat: pakolják szekerekre a könyvtáramat és a stószi Mária-hegyen, a katolikus kápolna előtti térségen égessék el. Egy „fertőző“ gócot kellett volna kifüstölni, megbüntetni, megszüntetni. De a stószi könyvmáglya sose lobbant fel, még csak fel sem dúlhatták, mert a „veszélyes“ könyveket befalaztattam és a réseket az épp akkor, egy erdőrész árán megszerzett Sztehlo-könyvtár darabjaival, kincseivel — Kant, Herder, Wieland, Csokonai első kiadásokkal — tömtem be. A méltóbb előd — Sztehlo Andor tiszteletes úr szelleme — meghiúsította a méltatlan utód tervét. Fikarcnyi bántódása nem lett a könyveknek. És 1944-ben még a kisszámú német helyi nácisták is beharapott szájjal hallgattak és nem adtak ki, amikor minden stószi férfilakosnak el kellett vonulnia egy SS-tribunál előtt. Csak egy szó kellett volna, és én nem vagyok többé.. De a szülőföld, mely 1919 novemberében gyógyítón ölelt magához, még elbitangoltsá- gában, még hűtlenjeiben sem árult el engeml

A nyugta és köszönet így csak egy lehet: itt élned, halnod kell! És csodák csodájára — a betegségek fegyelmezettségével — elértem a hetvenedik évet. Amikor születésnapi rádióbeszélgetésünk alkalmával Simon István azt kérdezte, most boldog va