Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó

visszahatón meg is változtathatja, meg is hamisíthatja a valóságot. Legendát valóságától elszakítani nem lehet. A stószi legendát és a stószi valóságot többen próbálták már szembesíteni és egyeztetni. Minden a két tényező helyes arányításán múlik. Ideje,, hogy a legenda alanya és tárgya is szót kapjon.

A legenda mint képzetrealitás kényelmesen elterpeszkedik a sémában, vagy képzeletet, kulisszákat mozgat, ez pedig fokozással, ellentét-felnagyítással jár. A felfokozás; viszont lefokozás nélkül elképzelhetetlen. A gyújtópontot parányira kell szűkíteni, hogy a kisugárzás erejét annál plasztikusabban lehessen érzékeltetni. Itt van mindjárt a legenda földrajzi pontja: Stósz. A legenda faluja, holott nem az. És ezt nem a lokálpatriotizmus mondja. A falu-képzetre a legendának van szüksége, hogy az ellentéteket

— kis falu, szellemi gócpont — annál jobban kiugraszthassa.

Stósz 13. századbeli német település. Az első telepesek a bányák közelében elszórtan; laktak. A bányák kimerülésével e települések egyre jobban tolódtak „stószolódtak1* össze le a völgybe, innen a név: Stósz. Lakóit a környékbeli magyarok mániáknak nevezték. [Beszélgetve a meczenzéfiek és stósziak folyton használták a „meint er“ (úgy véli] kifejezést, mely itteni német tájszólásban „mánt a“ változatban ütötte meg; a vásárokon a magyar füleket, hogy most már „mánták“-nak nevezze e németeket.}.

Stósz a már Abaujba, a vízválasztó gerincvonulaton áteső valahai hét alsó szepes ségi bányaváros egyike. Város-szabadalmait maga II. Rákóczi Ferenc is megerősítette. Joggal: Meczenzéf és Stósz szuronyokat szállítottak és kurucokat adtak. A németeilenes szabadságharcokból a mánták mindig kivették részüket: 1848/49-ben csakúgy, mint a hitlerizmus ellenében. Egyszer, mint magyar honvédek és szuronykovácsolók vagy szuronyköszörülők (Meczenzéf kovácsolt, Stósz köszörült) — máskor mint a szlovákiai német Gauleitert, Karmasint kövekkel dobáló tüntetők, és a híres Thälmann partizánegység tagjai, makacskodó németek, akik Hitler ellenében még német származásukat is szégyellve tagadták. (Ezért nevezték el őket a nácisták „magyarónoknak“.)

Falu? A régi Magyarországnak egyedül itt voltak késgyárai. Az első csehszlovák republikában pedig Stósz látta el a hadsereget kardokkal és tőrökkel. Stósz lakossága ma is nagyrészt késgyári munkás. Másik nevezetessége: kétszáz méterrel magasabban; fekvő klimatikus, szubalpin fürdője. Régi békében inkább nyaralóhely volt, főleg alföldiek látogatták. A bácskaiak magukkal hozták hordókban a bort, este a fürdői záróra miatt lejöttek a községbe és itt mulattak reggelig a nagyvendéglőben. Ma modern, szanatórium-épületek villognak a fenyőrengetegben és a községben egyre több villaszerű ház épül. Falusi jellegnek nyoma sincs, hacsak a csend nem az, melyet azonban nappal már az egyre növő autóforgalom és a motorbiciklik zaja riaszt. Nincs piszok, az utak aszfaltozva, a zsindelytetős házak egyre gyérülnek. Kétoldalt a patak — az: itt eredő Bódva — mentén nyolcvanéves hársfasor. A stószi Unter den Linden nagyapám eszméje és műve volt. Szép is. Árnyat adó sora egyik sétahelyem. Az első hárs; a ház előtt áll, a patak itt kanyarodik el a kertek mögé.

És milyen a Fábry-ház? Itt is legendát kell rombolni mindkét végleten, mert a riportok és beszámolók hol kis bogárhátú házikóról beszélnek, melynek oldalait a könyvek tömege majd kinyomja, hol vörös falú kúriából. Tömzsi bányászházról is olvastam, pedig, senki a családban nem állott kapcsolatban bányával.

A ház ma — 1967-ben — épp százéves. Nagyapám — Fábry János — építtette. Hosz- szú, majd harmincöt méteres front, de nagy része már másoké, akik e részt teljesen átalakították. Én az eredeti, a régi, alsó végbe szorultam: a boltíves szobák védelmébe és szépségébe, téli melegébe és nyári hűvösébe. 1952 februárjában, pont azon a napon,, amikor a tátrai tüdőszanatóriumban az első szívrohamot kaptam, a nehéz vizes hó benyomta a háztetőt, utána a nem bolthajtásos, átázott és beomlott udvari szobákat likvidáltam, helyükön kis vadon nőtt: minden, ami ott magától megfogant. Most fákká, terebélyesedett bodzabokrok alatt fekszem, még egy akácfa is illatozik felettem.

Vörös falú kúria? A kúriaszerű épület, a boltíves, mennyezetfestéses szobák egymaguk- ban nem jelentenek kúriát. Még a szép, és csak kívülről egész hasábokkal fűthetá nagy cserépkályha sem. (Az egyik látogató szlovákiai magyar diákcsoport rámutat a kályha homlokát díszítő és emelő magyar címerre: „Ez a családi címer?“)

Nagyapám gazdagon nősült: a földje gyarapodott, majd üzletekbe, vállalkozásokba bonyolódott. Negyvennyolcas nemzetőrkapitány és evangélikus esperességi egyházfelügyelő volt, kinek haláláról 1899-ben a Vasárnapi Ojság is megemlékezett. Apám: a szivarozva vagy csibukozva és feketézve állandóan olvasó ember képe. Amire ma