Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó

turcsán visszaérzek, az az a tény, hogy még olyan lapokat is járatott, mint a „Színészen Közlöny", ö és a két pap, az evangélikus és a katolikus voltak a kormányellenes negyvennyolcasok, (az evangélikus — Sztehlo Andor — maga is negyvennyolcas honvéd.) Közösen járatták, cserélgették a lapokat, újságokat. Elemista koromban én voltam a küldönc. A „Mátyás diák“-va, melyet útközben nézegettem, még jól emlékszem.

Amikor már túl voltam Vernén és lassan Jókain, apám egy nyáron — a német olvasás gyakorlására — a kezembe nyomta Gerhart Hauptmann Hannele-jét, majd a Fuhr- mann Henschel-t. Csoda, ha a következő tanévben Rozsnyón, Falvi bácsi könyvesboltjában már megvettem a Takácsok-at is? A Magyar Könyviár-nak e kis füzete lett az egyik döntő, kristályosító csepp: e fogantatás nélkül talán sose értem volna el a szocializmus valóságához. És jöttek egymás után az utat mutató és néha utat rekesztő könyvek, a habzsolt betűsorok: végnélkül az egész világ.

Már elemista koromban is könyveket kértem karácsonyra. Később is mindig benyújtottam kívánságlistáimat. Könyvek determináltak mindig elejétől végig. Ezért mondhattam visszanézőn: „Könyvekből, írók eszméléséből, magatartásából ismertem önmagamra, feladatomra. En olvasóból lettem író, és ma is olvasóként — a nyomtatott betűk révén

— reagálok mindenre. A könyv, az irodalom nemcsak a legnagyobb megtartó és őrző tényező (hagyomány- és nyelvéltetés), de a legpotenciálisabb változtató erő is. A könyv, az írás véd és őriz, támad és újít. Példája vagyok. Egyformán, mint olvasó és író: változtam, változtattam."

A változás, változtatás az aktivitás realitása. A legenda képzetrealitása mégis felülkerekedett. A „stőszi remete“ cím és fogalom kiszorít minden mást: „70 éves a stószi remete“, olvasom a Hétfői Hírek fő címét.

A képzetek makacs teremtmények. író, ki nem központban él, de központig hatón egy életen át vidéken, sőt „falun“, kell, hogy képzeletet izgasson és képzetet mozgasson. Egy kis bukolika, egy kis romantika és — az atomkorszakban — kész az egzotikum: a remete-lét. Mi teszi a remetét? A magány, az elvonultság, az aszketizmus, a puritán örömtelenség és vegetarianizmus. Az elhanyagoltság, a mosdatlanság, a hosszú haj és szakáll éppúgy hozzátartozik e képzethez, mint az elmaradhatatlan tehén, vagy — kecske. így tudtam meg például, hogy volt egy kecském és hogy tehén is akadt, melyet magam fejtem és a hozzávaló füvet is magam kaszáltam. E képzetet megerősítette egy olyan autoritás szava, mint Kassák Lajos, aki perlekedéseink folyamán „falusi magányában tilinkózó spirituális tehenes gazdának“ aposztrofált.

Nos, soha életemben még kaszanyelet vagy tehéntőgyet nem markoltam. Volt tehenészetem — ez igaz. Nagyapám száz holdjából nekem még maradt vagy huszonöt. Amikor édesanyám, a mánta tímár lánya — ez a szent, csak nekünk és értünk élt asz- szony — 1925-ben meghalt, betegen egyedül maradtam vak nővéremmel. A gazdaságot, melyre — cselédeket, napszámosokat, fuvarokat fizetve — kegyetlenül ráfizettünk, nővérem miatt tartottam fenn: nagyon szerette az állatokat, különösen a nagy foltos teheneket, ködösen látta valahogy a színeket, ujjával utánarajzolva a kontúrokat. A szénázásnál amatőrködve néha magam is forgattam a gereblyét, és volt egy tinónk, amelyet csak én tudtam a jászolhoz kötni, és reggel csak úgy ment ki a csordával, ha én is elkísértem egy darabig. Ez volt minden...

Amikor Olga nővérem 1931-ben meghalt, azonmód feloszlattam a gazdaságot és bérbe adtam a réteket: kosztom legalább biztosítva volt. Vendéglőben étkeztem, de a min den esti három deci borra nem mindig volt fedezet. Bort ivott a remete, nem pediglen tejet! És ha még ideírom mai ruha-leltárom adataiból a húsz szvettert és pulóvert, az ugyanannyi pizsamát, vagy félszáznyi inget, akkor mi marad a szokvány képzetből, a „remetéből“, aki még egy inggombot sem tud maga felvarrni... És kávéházban táncoló remetét ugyan ki látott már? Fel kell ütni Szántó György életrajzát, a „Fekete éveim“- et, ahol a „stőszi remetéről“ ír, amint az Léván a kiürült hajnali kávéházban „Kaczér Dinával balettet táncol“. Még most is megvan az a szerződési űrlap, melyet egy épp ott jelenvolt színházi (vagy artista) ügynök tett elém: a prágai Alhambrába akart elkötelezni esti száz koronás honoráriummal... És ez a szóló-táncos néhány év múlva Stősz község szigorú és igazságos bírája lett, kinek megválasztását — mert a munkanélküliek választottjának tudta magát — két év múlva(!) az államszervek nem ismerték el.

„A stószi magányt nem szabad remete-magánnyal összetéveszteni" — mondottam egy nyilatkozatban, majd így folytattam — „Amíg egészségi állapotom engedte, sokat utaztam. Kassán Dr. Simái Béla — ez áldott emlékű mecénás — lakása, Pozsonyban a