Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó
Fábry Zoltán stószi előszó Előszó a Stószi délelőttöshöz (Pro domo — pro mundo) Ha az olvasó visszalapoz könyveim előszavaira, feltűnik, hogy a bevezetések mindig a címet magyarázzák: a könyvet egységbe késztető és kényszerítő alapgondolatot. És ez nem a „megmagyarázom a bizonyítványom“ édes Karinthy-halandzsája, de kivédhetetlen muszáj: vallomás. És nem véletlen, hogy az egyik előszó („Az idő igaza") szinte Shaw-nyi terjedelemre, majdnem külön könyvvé duzzadt — s az sem, hogy például Dobossy László miért szentelt külön figyelmet ez előszavaknak („Az előszók vallomása"). De micsoda cím ez és mit fog egybe meghatározásként: „Stószi délelőttök"? E cím hallatára az olvasó önkéntelenül a „Sajkódi esték“-re és a „Gellérthegyi éjszakák“-ra gondol, Németh László és Illés Endre könyvcímeire, az előpéldázókra és mintákra. E címek végeredményben arra utalnak, hogy melyik napszak az író szokott munkaideje. Némethnek az este, Illés Endrének az éjszaka, jómagamnak a délelőtt, tehát az a napszak, amikor a beteg ember mé'g frissnek érezheti magát és nem elhasználtnak, mint délután vagy este. Lesznek talán, akik ötletszegénységet, utánzást, sőt tolakodást látnak a címátvételben, holott ez az adaptáció az én esetemben rég esedékes főcím, mely kiterjeszthető egy egész élet munkájára, mert a fogantató lényeget adja, a kiérés, kihordás meghatározó helyét és légkörét, mely Stósz és semmi más. Stósz az első látásra szűkítést, megszorítást jelent, provincializmust tiszta tenyészetben. Egy falunak mondott és tartott hely magányába világot befogni, és egy életen át e magányból világgá tárulkozni, maga a lehetetlenség. De a kép azonnal átvált, ha a helyrögzltés életformává alakul és azonosul. És akkor a földrajzi pont egybeesik az arkhimédészi ponttal: a világ fókuszba fut össze és e fókuszból átszűrve árad újra világgá. Stósz így az alkotóműhely jele és jegye lesz. Állandósult, kipróbált, bevált és igazolódott kristályosító pont. Bűvkör, mely áldás és átok egyben. Stószi látogatásakor Németh László ajánlásképp ezt írta az Irgalom címlapjára: „Az első embernek, akit irigylek." Először megdöbbentem, aztán megértettem. Ezzel és itt egy életforma kapott nyugtát és szentesítést. Néha azon kapom magam, hogy én is irigyelni kezdem ezt a stószi létformát, mely hites életformát teremthetett. Életformát és legendát. Stósz előbb lett legenda, mint valóság. Stósznak legendává azonosítása ma már sztereotip sablon. A különös, a rendhagyó fantáziát mozgat, legendát időzít. A legenda is valóság, de képzetvalóság. A legenda torzít és szépít. Stósz „a magyar irodalom egyik legszebb legendája“, olvashattuk egyszer felsőfokon. Ezt így könnyebb leírni és elfogadtatni, mint a valóságot kitapintani és meghatározni. Legendák nem véletlenül keletkeznek. A legendát a valóság teremti, akár a mesét. Ha nincs megfelelő valóságalapja: szappanbuborékként pattan szét. De a legenda
