Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Major Nándor (Jugoszlávia): Az idő és a nemzedékek
Major Nándor (Jugoszláviái a wiemzedéheh Az apák és a fiúk Krleža több elbeszélésében késhegyre menő harcot vívnak egymással, gyűlölik, megvetik egymást, aztán a szerző egy helyütt, a Smrí Florijana Kranjčeca című novellában észrevétlenül utal rá, hogy ezek az apák egy statikus korszakban éltek, a társadalom mozdulatlannak és szilárdnak látszott, alig történt benne némi változás, s ezzel a statikussá merevedett életfelfogásukkal szemlélték a világot akkor is, amikor egyszer csak nőni kezdett körülöttük a város, érthetetlen erjedés és forrongás vette körül őket, s mindebből semmit sem értettek: csupa esztelenségnek láttak minden nyugtalanító jelenséget és gondolatot, szilárdnak pedig egyedül az ő statikus világukat hitték, s el is követtek mindent, hogy azt továbbra is fenntartsák. A növekedő fiúknak pedig épp akkor kezdett nyiladozni az eszük, amikor ez a világ megmozdult, bennük már csak ez a dinamikus kor élt, jól megértették mozgását. A nemzedékek összecsapása tehát elkerülhetetlen volt. Arról van itt szó, hogy egy meghatározott társadalmi környezetben, egy bizonyos időpontban az emberekben a történelmi időnek különféle struktúrája él, s ez jellem- és eszmeformálő erőt képvisel. Vagyis az apák és a fiúk, a nemzedékek harca bölcse- letileg voltaképpen a tér és az idő problémájaként bukkan fel. A példa nagyon szemléletes: azok a fiúk, akik viszonylag változatlan társadalomban élnek, illetve ahol az életmód megcsontosodott néhány nemzedéken át, sohasem kerülhetnek összeütközésbe apáikkal törekvéseik miatt. Ezekben a társadalmakban a tapasztalatok időtállók, a nagyobb kort megért emberek több, még mindig érvényes tapasztalatot halmoztak fel, s ez az alapja minden apakultusznak, a vének bölcsességének, a szilárd patriarchális kötelékeknek. Ezt a jelenséget némileg még ma is fellelhetjük a paraszti társadalomban, amelyben az életvitel hosszú évszázadokon át csigalassúsággal változott. Ebben a társadalomban az élő, gyakorlati rendeltetésű „történelmi“ tudat időben legfeljebb az előtte járó második nemzedékig nyúl vissza, a nagyapákig, térben pedig zömmel a falu határáig terjed: a felmerülő életproblémák megoldásakor a legesleggyorsabban meglelt, szakadatlanul ismételt szentenciának a bevezetése: „azt mondta nekem egyszer az apám“, s ezek a reflexiók a megdönthetetlen kinyilatkoztatás, a fellebbezhetetlen bölcsesség képében jelennek meg, s életet, gyakorlatot meghatározó, kötelező erővel bírnak. A dinamikus társadalmi változások korszakaiban viszont, kiváltképp ha a tér és az idő tudata az emberekben kitágul — mert hiszen közvetlen életükre tér dolgában már nemcsak a falu, a feudum, az ország határáig terjedő ügyek vannak kihatással, hanem az egyre jobban integrálódó világ egyetemes ügyei, az idő pedig, mivel a migrációban levő, egymásra utalt népek és emberek hagyományai és sajátságai messze nyúlnak vissza és elkeverednek, a feldarabolt, külön leélt múlt és a közösen leélendő jövő távlatát villantja fel —, akkor a hallatlan ütemű, gyakran kifürkészhetetlenül változó jelenben az apák megmerevedett élettapasztalatai gyakorlatilag hasznavehetetlenek már a fiúk számára, s a nemzedékek harca a szokottnál élesebb formát ölt. Már-már nem is az apák és a fiúk emberöltőjének különbözőségéről van szó, hanem csakugyan a nemzedékekben közvetlenül lerakódott tér- és időtapasztalatok összecsapáa z i Mi 0 és
