Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Major Nándor (Jugoszlávia): A kéz korszaka
sáról: elég ha arra gondolunk, hogy itt nálunk mennyire más élményréteg rakódott le egy-egy nemzedékben, számításba véve a sorsdöntő, emberformáló eseményeket: a gazdasági vllágkrízist, a legutóbbi világháborút, a forradalmat, az utána következő hosszú éveket, kiszámítva, melyik nemzedékben miképpen rétegeződtek ennek a kornak az élettapasztalatai. Pedig itt csak a mai kamaszoktól az életerejük teljében levő negyven évesekig terjedő korosztályokra gondolunk, tehát társadalmunk fiatalabb nemzedékére, legaktívabb rétegeire. S amit ezúttal észre kell vennünk: a statikus társadalmakban az aggastyánok, a dinamikusban a fiatalok viszik a szót; eszerint beszélhetünk öreg vagy fiatal társadalmakról is. Mindebből pedig egy érdekes irodalomtörténeti kérdéshez szándékoztunk kilyukadni, amely iménti fejtegetésünket tulajdonképpen életre keltette. Christopher Caudweli annak idején ragyogóan kifejtette, miből fakad, hogy a költészet, a festészet, a szobrászat az időtlenség művészete, viszont miért fűzik az elbeszélő prózát, a táncot és a színművészetet elszakíthatatlan szálak az időhöz. Idevágó fejtegetéseinek közérthető konklúziója ez: „Nyilvánvaló, hogy a regény csak olyan társadalomban fejlődhet ki, ahol az emberek tapasztalatai már erősen elütnek egymástól, s szükségessé válik ez az objektív megközelítés. A tapasztalatok különbözőségét az idézi elő, hogy a társadalomban gyors csalódások mennek végbe, a funkciók egyre inkább differenciálódnak, s egyre jobban kibontakozik az élet dialektikus folyamata. A költészet a törzsi társadalom terméke; abban a társadalomban oly lassan és egyformán hömpölyög az élet, hogy nem sok változás történik egy ember fiatalsága és öregkora között. A regény pedig egy nyugtalan korszakhoz tartozik, amelyben minduntalan új dolgok történnek, s ezért az emberek is állandóan változnak.“ Ha pedig az egyre inkább integrálódó világ a maga dinamikájával egyre perdöntőbben belopja életünkbe a történelmi idő teljességének élményét, a társadalomban élő egyedekben pedig közvetlen szubjektív élettapasztalat formájában egyre változatosabb lesz a tér és időélmény struktúrája egyedenként, beleértve azt is, hogy az egyazon cselekményben résztvevő egyedek tetteinek indítékaként személyenként más-más, hol egyik, hol másik időréteg közvetlen tapasztalata játszik döntő befolyást, akkor látnivaló, hogy a jelenben történő cselekmény körül az idő legkülönfélébb rétegei rakódnak le, és hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Tehát minden cselekmény időstruktúrája hallatlanul bonyolulttá lesz. Minthogy pedig a művészet a tudomány általánosításával szemben az egyénítés eszközeivel él, érthető, hogy a hősökben fellelhető időstruktúra kifejezése a legizgalmasabb rejtelmeket jelenti. A Proust regényeiben történt időfelbontást annak idején főleg Bergson bölcseletének hatásával magyarázták, nagy produkciónak tekintették, de hallgatólagosan mindig ott rejtezett a szavak mögött egyféle elnéző vállvonogatás, lapos gyanú, hogy csupán szeszélyről, különcködésről van szó. Ahogy múlik az idő, egyre inkább rájövünk, hogy a regényművészetnek előbb-utóbb szembe kell néznie a hősökben lerakódott igen bonyolult időstruktúra kifejezésével, s a modern világ változásai a bölcseletet is rákényszerítik, hogy az időről alkotott felettébb szimpla elképzeléseivel leszámoljon. És nagy kérdés, mi marad meg az eddigi felfogásokból. a kéz korszuka Blanchot egy helyütt, nyilván Nerval és Breton nyomán, megrázó képet festett az elszabadult kézről, amely mindent lejegyez, nem válogat a dolgok között, nem köti többé gazdája szubjektivitása, ez a kéz már nem puszta képesség, hanem maga az elszabadult tudás: mindent választani, ez azt jelenti, hogy semmi elől ki nem térni, semmit el nem vetni és el nem mulasztani, azt jelenti, hogy az ember gáttalanul azt cselek- szl, amit éppen kell. Az előbb azt mondtuk: a kéz elszabadult a gazdájától. Ez azt is jelenti, hogy a kéz alá volt rendelve valaminek, talán a szellemnek, talán az észnek; a kéz, úgymond, az ember eszének a szolgája, s mint ahogy minden szolga fellázad egyszer, a kéz is megteheti ezt, s akkor furcsa csodák történnek, amelyeket az ész nem képes belátni. Mi azonban azokkal tartunk, akik másként tekintenek a kézre: azokkal, akik tudják, hogy a kéz sohasem volt félreérthetetlenül alárendelve az észnek, sohasem volt az ész
