Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Hamšík, Dušan: A középszerűség géniusza
reszti mások megalázásának és eltiprásának vágyát. Ez az állandósult veszedelem főként a nagy nemzetek részéről fenyeget, amelyek hatalmi adottságukkal megvalósíthatják azt, ami egy kisebb nemzetnek csupán a tudata alatt szunnyad, s nem okozhat kárt másnak, legföljebb csak magának. A németek, Hitlerrel együtt, lassanként hinni kezdték: megfelelő hatalommal rendelkeznek, és elég erősek is lehetnek ahhoz, hogy nemcsak a rajtuk esett állítólagos sérelmeket bosszulhatják meg, hanem — akár így is mondhatjuk — nagyságukat még növelhetik is mások rovására. A nemzeti ügy szolgájának szerepében tetszelgő Hitler egyidejűleg a nemzet ura lett, akit a nép hűséggel szolgált. A nemzetben látta a legtökéletesebb eszményképet, becsvágyának és céljainak értelmét, de ugyanakkor csupán eszköznek tekintette az egyéni dicsőség, vágyak és célok eléréséhez. Sokat hangoztatott szeretetében a nemzetet önmagával azonosította, márpedig a nemzet szertelen szeretete nem egyéb, mint az önimádat egyik formája, s ezáltal egyidejűleg önmagát tagadja, cáfolja, semmivé teszi; a szeretet megvetéssé, gyűlöletté fajul. S végeredményben az, aki a legtöbbet akart tenni a nemzetért, menthetetlenül olyan színben tűnik föl, mint aki a legsúlyosabb csapást mérte rá, sőt a létét is veszélyeztette. Talán nem is annyira logikátlan, mint amennyire az első hallásra hihetnők, hogy Hitler némelykor jókedvében Németországot menyasszonyként emlegette, bár ebben az esetben is kétségtelenül közelebb állna az igazsághoz az a meghatározás, amellyel Napóleon Franciaországot illette: nem menyasszony, hanem metresz. A kultúra megteremtői, hordozói és megrontői A beláthatatlan gyakorlati következményekkel járó nemzeti felsőbbrendűség tudatának hangoztatásakor Hitler a messzehatő fajelméletre hivatkozott, amelynek alapjait szintén a Mein Kampfban fejezte ki. Ebben az elméletben nemcsak az a meglepő, hogy milyen rozoga lábon áll, hogyan dobálózik az áltudományos és légből kapott érvekkel, s gondolat-színvonala és kifejezésmódja milyen feltűnően emlékeztet annak a kocsmának a hangnemére, amelynek a fenékig föl nem hajtott söröspoharaktól megáporodott a levegője. Nemcsak ez lep meg ennek a fércmunkának olvasásakor, hanem az is, hogy milyen pontosan szabták mértékre, csak azért, mert meg; akarja indokolni azt, amit meg kell indokolnia, amit kénytelen megindokolni. Hitler többek közt ezeket írja: „Amit ma az emberi kultúrából, a művészet, tudomány és technika alkotásaiból magunk körül látunk, majdnem kizárólag az árják tehetségének műve. Éppen ez a tény jogosít jel annak a megállapítására, és semmi esetre sem alaptalanul, hogy egyedül az árja a magasabb rendű emberiség letéteményese, tehát azt az őstípust képviseli, amit embernek nevezünk." Ilyen egyszerűen és könnyen került a világmindenség középpontjába az árja faj képviselője; egyébként az árjaság igen ködös és zagyva fogalmát semmilyen nem náci antropológiai iskola sem tisztázza pontosan, és nem is tekinti megalapozottnak. Hitler azonban nem tűr ellenvetést, s nem kevésbé egyszerűen és könnyen az egész emberiséget három csoportra osztja: a kultúra megteremtőire (ezek az árják), a kultúra hordozóira (ők azok, akibe az árja a kultúrát beoltja, amelynek befogadására képesek ugyan, tehát mintegy a „termőföld és televény“ szerepét töltik be, de maguk kultúrát nem hoznak létre; Hitler idesorolja például a japánokat) és a kultúra megrontóira. Nos hát ebbe az utolsó csoportba tartozik a világ zsidósága. Zsidó ujjak fojtogatják a nemzetek torkát? Ezzel a felosztással és elmélettel Hitler már annak idején, jóval a második világháború kirobbanása előtt elintézte minden ellenfelét. Halljuk csak, mit mondott Angliáról: — Ebben az országban, a világ legszabadabb demokráciájában a háttérből majdnem korlátlanul ma is a zsidó irányítja a közvéleményt... Vajon a hagyományos brit államférfiúi művészet azon a magas fokon áll-e még, hogy megtörheti a mételyező zsidó befolyást? Igen vagy nem? Szovjet-Oroszországról ez volt a véleménye:
