Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Štítnický, Ctibor: Versek
mezett szóbeli megnyilatkozásait Budapesten, Pozsonyban és Prágában, vagy akár magyar-szlovák irodalmi rendezvényeken kisvárosainkban: bő vonalakkal gazdagodik tudatunkban egész írói munkássága, ereje, kedve, hangulata, mely csupa alkotó indulatot, kezdeményezést, érdeklődést, igényt képvisel. Nem lezáruló, fölnyíló írói pályáról van szó. Lukáč, Beniak, Smrek itt bemutatott portréi és magyar fordítói érdemei mellé Ctibor Štítnickýél lépnek. Szeretettel és igazsággal mutatunk rájuk, élő példákra két irodalom kapcsolat-szövése terén. Az eltávozottak közül Stefan Krčméry nemes alakja int még felénk, róla még szólni kell ezen a helyen. Ogy látom, a szlovák irodalmi kultúra magyar közvetítőinek köre ezzel lezárul. Számolnunk kell azzal, hogy nincs folytatása. Štítnický is már közeledik ötvenedik éve felé1, Smrek, Beniak, Lukáč egy nemze dékkel idősebbek, de sem emezek nemzedék-tagjai, sem Štítnický nemzedék-társai nem tudnak magyarul. Évek óta nem tűnik föl olyan magyarból fordító szlovák költő, aki hozzájuk kapcsolódna. Ma, midőn ünnepi monológok helyett a természetes magyarszlovák irodalmi dialógus sürgeti önnönmagát, nem lesz szlovák társunk. A szlovák irodalmi élet hullámverése már érzékelteti a fenyegető elnémulást. Annál nagyobb hálával és őszinte szeretettel gondolunk a három élő nagy szlovák mesterre, s követőjükre és tanítványukra, Ctibor Štítnickýre. kép Hogy kicsink fölé hajoltál, amint fürdetted, megpillantottam ma lopva friss árnyú, finom ráncú homlokodba hullt hajad első eziistszálait. S föltűnt: olyanok vagyunk, mint a fák, melyeknek első szirma földön fekszik. Virágot bont az ember s megöregszik. Hallod a kerti halk esők szavát? Én hallom tán, de ez a kikelet, mely munkánk rögös talajából sarjad, szívünket elhagyni már nem akarja, lombjában fénylő szép arcod nevet. szomorú levelezőlap Folyópart. Este. Te meg én. S még hányan, hányan itt velünk! Az élet — vágyrabló legény — maszlagot, mézet oszt nekünk. Karok ás kezek. Szem és szem. Álmaink. Mondd, mondd, kell-e más? Az idő megáll. De mégsem ... A vágyunk néma vallomás. szeptember végén Vadlibák vonulnak alkonyatkor a puszta fölött észak felől. Gágogásuk megráz, szívbe markol, búcsúzik tőlUk az őszelő. Zsong a sás. Nyárillatúk a bodzák. Ne menj még, a lomb lángba borul. Várnak a nagyszarvú bikacsordák, szegődj melléjük jó pásztorul. Sajtold ki a napraforgók nedvét, édesítsd a friss szőlők borát, a sarjerdőt langy esőkkel megvédd, viruljon tavaszra Hortobágy. Vadlibák vonulnak át az égen, int a falu, int a halastó. S én csak nézem őket, némán nézem, míg közülük egy is látható. Simkó Tibor fordításai Nagy város. Éjfél. Én, veled. Az ősz szomorú lapot ír. Bús kórházvonat közeleg. Hol vagy, hol késel, hajnalpír?!
