Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Štítnický, Ctibor: Versek
Ctibor Stítnický kenyér és rózsák (Részletek) 1 Most szállj magadba, most, hogy újra ősz jön, amíg az új tavasz be nem kerít. Beérett a dió, le is verik, hajtsd arcodat le, közelebb a földhöz. Már nem rohansz sárkányos távoloknak vad útjain, lehullt gyerekkorod levele mustszínű, sárgán lobog, a tavalyi föld termését behordtad. Nem vagy fiú, se férfi még, — na, öltözz, s indulj el számadásra, itt a nap. A tarlón viharok száguldanak, hajtsd arcodat le, közelebb a földhöz. 2 A magasságba bámulok riadtan, az ég vizében vadliba-sereg. Add, félelem nélkül szeresselek, te ősz, akár egy venyigét a napban. Lombom lehullt, miképp a nyári blikknek, a szívemben halott táj háborog, megtépdesett zászlóm merő mocsok, s fölötte gyászt sötét árnyékok ülnek. Lesz még, ki ablakom alatt dalolna? Ki eldajkál? A bajban rámtekint? Oly egyszerű vagyok, akár ti mind, mint egy patak, futok le a folyóba. Mégis magam leszek, virága-vesztett sötét mezők fölött, hollórajok keserű társaként csak károgok, vagy mint levél, erdők aljára pergek. 3 Ez volna itt a búcsú levele, több napja irom, gyöngéden, gorombán, belekap a szél, irom egyre, hogy tán nem kéne, hogy gyere. Mégis gyere, e vad háló között, mit tájam borostyán éjébe dobtál, rázzon a kettős szorongás, de most már a búcsúzás előtt. Mégis gyere, csattanjon zár, kilincs, az éjben csak szerelmed tündököljön, illatozó tested búzája, gyöngyöm, egy ölelésnyi kincs. Zuhog a vér, mint nyári délelőtt, mint jó arató, felemellek, kötlek, nem tudom, kit állítok ki őrnek, s felszántom a mezőt. 4 Nagyapámnak volt két szép lova. A karja erős volt, a csókja forró, hogy megbámulták, mint porzik tova, szálas volt, szőke, mint a napraforgó. Én mag vagyok, mit a föld kivetett, ő domb, kapálgat rajta egy sereg lány, én jávor-levél, amint lepereg, ő terebélyes, sűrűlombú gyertyán. Almomban látom ráncos homlokát, hazahív a városból, sokszor érzem, s már döcögünk is árkon-bokron át, ki a mezőre a létrás-szekéren. A tájék katlanában forr a nyár, tüzet gyújtott alá a lángoló nap, a nagyapám a gyeplőt tartja, vár, ahogy kitérünk két derék tinónak. S hol a határ kétoldalt összecsap, a végtelenbe torlódó vidéken, széles markába fogja vállamat, oly gyöngéden, hogy szinte észrevétlen. Ily éjszakákon szél fúj, nyugtalan, sírból jövő szél borzongatja bőröm: — Terád várnak a földek, kisfiam! — Megint csak hív, csak hazahív, örökkön. Tóth Judit fordítása
