Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Szalatnai Rezső: Ctibor Štítnický

kirobbanó lírát képvisel, lassan s bonyolultan szövődő mondanivalója van, szóra bátor, de hangra puha alkat, szemlélete hiszékeny és gyermeki. De szereti szülőföldjét, imádja anyját, gyermekeit, asszonyát, derűje egészséges ömlés, éles ellentéte mindannak, ami dekadencia és leplezés. Puha lírai párákban családi köre jelenik meg, szinte a szláv család képe, ahogy a cseh Mánes nevezetes képéről ismerjük. Költői fejlődése téma- erjedés, útja a törvényszerű út: önmagához kanyarodik, hogy a funkciókkal járó feladat-líra után elmélyülten saját érzelmi világát fejezze ki. Ez a fejlődési út Stítnický verseiben őszintén jelenik meg, mesterkéltség nélkül. Mai ember, egy Pozsonyban élő szlovák értelmiségi lény életkeretében, kortársunk, aki lehetne kétkedőbb is, egy csipetnyi abból, aminek Emil B. Lukáč van bőviben, dehát Štítnický megőrizte magában a gyermeki lelket s hívő magatartását, csorbítatlanul. Nemcsak szlovákiai tájak szépségéről biztosítja olvasóját, hanem szinte valamennyi szomszéd nemzet és ország érdemes vidékeit is versbe foglalja, s lágy manifesztumban oldja föl összetartozását a parasztokkal és munkásokkal. A gyermeki lélek organikusan szövi a gyermekeknek szóló lírát is, a tűzhely melegétől megvilágított arcok glóriáját:

Jelentősebb művei: Presýpacie hodiny (Homokóra), 1943, Červená šatka (Piros keszkenő), 1946, Rodina (A család), 1952, Na Teba myslím (Rád gondolok), 1954, Chlieb a ruže (Kenyér és rózsák), 1959, Slnovrat (Napforduló), válogatott versek 1962, Ostaň tu ešte chvíľku (Maradj még egy pillanatra), 1966 — ezek verskötetek. Magyar- országi úti élményeit írta meg Maďarské rapsódie (Magyar rapszódiák) című útirajzkötetében, 1956-ban — kár, hogy nem valamennyi élmény út, tájak s vidékek szerint, ahogy akkori tanulmányútján felfedezte magának ezt a kis országot. Jó lett volna egy átértékelő szlovák útirajz Magyarországról, társadalom- és lélekrajzzá bővítve, ahogy egy-egy miniatűrben Štítnický érezteti is. Gyermekversei két gyűjteményben jelentek meg, a Jarný karneval című kötet Tóth Tibor magyar fordításában is ismeretes. Tavaszi karnevál a címe.

Munkásságának párhuzamos ága: műfordítások a magyar költészetből s a magyar prózából. Mondom, ez kezdettől fogva lekötötte érdeklődését. Irodalmi közvéleményünk ismeri a szlovák költő eme működését, mégis össze kell itt foglalnunk. A XX. század magyar lírája érdekelte közvetlenül s érdekli mindmáig, az artisztikus magasrendűség, az impresszionista könnyedség, a szabadversek szómámora, sőt a hexaméterek kemény dikciója is. Azt hittük, Lukáčot folytatja, s váratlanul, 1966-ban, Madách remekével, az Ember tragédiájának harmadik szlovák fordításával lépett elő. Ez jelentős munka, Štítnický Madácha nemcsak szép szlováksággal gördül, hanem ritmusában, szavaiban, korhangulatában sikeresen érzékelteti a magyar eredetit. Érzékelteti Madách szövegének sajátos puritán és tömör szépségét, egy sorral sem írta túl az eredetit. A műfordító beleélése, a tolmácsolás tökéletes szerepértése hozta létre a kassai színpadon is klasszikus-hatásosan bemutatott szlovák Ember tragédiáját. De Štítnický együtt lélegzik kortársaival, s természetes igénye, hogy a legmaradandóbb magyar kortársi lírát prezentálja szlovákul, közvetlen és realisztikus lírai erővel, mai szóhangulatokkal, mai képek, ötletek, jelzők áradó tömegével, a második világháború utáni magyar lírai anyag érzékeltetésével. Ezért jelentős az a hatvan versfordítás, amely szlovákul egységes kötetben jeleníti meg Radnóti Miklós hiteles emberségét, síron túli a'ntifasiz- musát és szívig ható rezignációit. Ez a fordítás-kötete most, 1967-ben jelent meg Odsúdený (Elítélt) címen. Fontosságban harmadikként említsük meg Štítnický Ady- fordításait, az Ady-novellákat. Ez a könyve 1959-ben jelent meg, s Ady prózájának legnagyobb idegen nyelvű interpretálása. A fordítás eleven kapcsolat-keresés egy másik nemzettel, ezúttal szomszéddal és sorskötővel. Szemeket nyitogat népmesefordítása is; Illyés Gyula ismert gyűjteményét ő tolmácsolta (1960-ban). Szlovák érvényét kereste Forbáth Imrének, amikor egész kötetnyit fordított a prágai magyar avantgardista költő verseiből (1965); fordított még Balázs Béla, Egri Viktor, Mesterházi Lajos drámáiból. Csodálni való az a tökély, mely Štítnický legújabb fordításait: Illyés Gyula, Garai Gábor, Váci Mihály, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor varázslatosan sikerült tolmácsolásait jellemzi. A szlovák olvasó így két költővel találkozhat egyszerre: egy magyarral meg egy szlovákkal, aki a szlovák szózene legjobb képviselői közé emelkedett.

Ha ehhez hozzátársítjuk Ctibor Štítnický művelődéspolitikai publicisztikáját a szlovák-magyar irodalmi s kulturális kapcsolatokról, magyarországi útjairól és élményeiről írt jegyzeteit, sokfajta írásos megnyilatkozását e kérdéssel kapcsolatosan, okos, fegyel