Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - DISPUTA - Dobossy László: Hašek és a magyarok

„kultúra..., ha van egyáltalán valamilyen a magyar királyságban".6 Hogy azonban mégis talált kultúrát a magyar királyságban, azt nemcsak az ismételten felbukkanó irodalmi utalások bizonyítják (Petőfitől még verssort is idéz — magyarul), hanem a sajátos magyar népi műveltségről, elsősorban dalainkról a műveibe iktatott elismerő és megértő (nemegyszer hozzáértő) észrevételei is.

3. Ez azonban tulajdonképp már át is vezet a másik — tehát a szabadságvággyal áthatott — tematikai csoport elemzéséhez. A szabadságnosztalgia fentebb idézett és Közép-Európa-szerte elterjedt magyar motívumai: a puszta, a csikós, a betyár, a kötetlen élet megannyi jelképes (sajnos, túlságosan csak jelképes) hordozója hogyne vonzották volna az anarchizmusra hajló, majd egy ideig az anarchista mozgalommal szervezetten is együttműködő fiatal Hašeket! Ezzel függ össze érzékeny rokonszenve a társadalom mindenfajta kivetettjei iránt, ami voltaképpen egész életműve legfőbb vonásának tekinthető. Igaz, hasonló tendencia — kisebb mértékben és kevésbé kizárólagosan — áthatja századunk első évtizedei cseh irodalmának egyik fontos, sőt legfontosabb szárnyát is, amiként erről Karéi Čapek első művei, Stanislav Kôstka Neumann ez időben Irt költeményei vagy Ivan Olbracht művészstílusú elbeszélései — például a magyarul is megjelent Vándorcirkusz (Bratr lak) — tanúskodnak.7

Hašek alkotó képzelete különlegesen jó termőtalajra lelt a hagyományos magyar szabadságmotívumokban. Míg ugyanis főbb nemzedéktársai inkább csak olvasmány-emlékekre támaszkodtak, ő közvetlen nép- és nyelvismerettel alátámasztott élményanyagból meríthetett. Tudjuk, Neumann is fölfedezte és megénekelte a pusztát, főleg a Kiskundorozsmai éjszaka (Noc v Kiskundorožme ) című verhaereni ihletésű, nyugtalan dinamikájú szabadversben, ez azonban — motívumait tekintve — mégis főként a Petőfi- látomások megidézése modern poétikai burokban.

6. Jaroslav Hašek: Črty, povídky a humoresky z cest. Praha SNKLHU, 1955. — 386. 1.

7. Dobossy László: Karel Čapek. Budapest, Gondolat, 1961. — 25—26.

8. Viktor Dyk, St. K. Neumann, Bratfí Čapkove: Korespondence z let 1905—1918. Praha, Nakia- datelství ČSAV, 1962. — 148. 1.

A bor íze nyelvem alatt, e táj friss, jó íze, hiszen Petőfi kedves tája, hazája.

A sík, tágas, hűs tenyéren

hű asszonyként itt ül a szabadság,

oly dús a keble, dereka,

szemét beárnyékolva roppant távolokba néz,

s az ajka, lásd, mosolyra nyílt.

Kemény és pattogó paraszti szó, vízi madársereg, békakórus, a kolompszó s a nyájbőgés, minden az ő dala.

Ott zúg a nád, a búza, rozs felett, a paprika, a tengeri felett, a szölőskertekben elszórt tanyák figyelnek rá, az őrző jegenyék között.

Sirály és vadlúd száll az ég alatt, vadruca száll, és gólya kelepei — ő csak ül, ifjú anyaként mosolyog...

(Bábi Tibor fordítása)

Lám, Neumann, a modern költő, a pusztának nem a valóságát, hanem a mítoszát élte át Kiskundorozsmán; s a végtelen és lapos magyar világgal találkozva nem az foglalkoztatta, hogy például a korabeli magyar kortárs-költők milyen látomásokban jelenítették meg hónuk valóságának e szomorú szeletét, hanem barátjától, Josef Capektől régebben olvasott Petőfi-versek megküldését kéri8: számára a puszta a Petőfi sugallta élménnyel azonosult.

Ivan Olbrachtnál szintén és több helyen is föllelhető a puszta-motívum, de már csak elcsépelt közhelyként, így például a Jesenius-regényben mint a világjáró muzsikus cigányok játékát átható nosztalgia ihletője: „A kipihent cigányok később újra előszed