Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - DISPUTA - Dobossy László: Hašek és a magyarok
hazaárulók“ galádságairól; a magyar fa) fölényét és jogait emlegetik, a csehek és más szlávok méltó büntetését követelik. A harmadik (1921—22-i) feldolgozásban már az esemény megjelenítése is különbözik, távlati és mélységi dimenzióban egyaránt. Švejknek itt társa van, Vodička, aki ellenjátékosként más népi felfogást, más életelvet képvisel, mint az 1917 óta megváltozott szemléletű Švejk. Vodička, az öreg árkász, magyarfaló, verekedős cseh legény, hasonló az ugyanilyen magatartású magyarokhoz; Švejk viszont, tőlük mélységesen különbözve, megértő, különbségtevő, (a maga módján) humanista; együttérző társa mindazoknak, akik „nem tehetnek róla, hogy magyarok“. Emlékezzünk csak, mily meghatóak Švejk találkozásai és barátkozásai az ugyanúgy kiszolgáltatott, becsapott, megalázott, pusztításba és pusztulásba hajszolt szegény magyar katonákkal (például a tábori vasútállomáson vagy a királyhidai fogdában). Vodička és Švejk viszonyában a végletek találkoznak. Az öreg árkász szüntelen dohogása Montesquieu nemzedékekre kiható kérdését visszhangozza: Hogyan lehet valaki perzsa (vagyis ez esetben magyar)? Švejk józan népi bölcsessége pedig az azóta hozzáfűződö kiegészítő kérdést idézi: Lehet-e ember az ember? Megszabadulhat-e a nemzeti kötöttségektől, fölemelkedhet-e az emberség és az emberiség tisztább követelményeinek világába? így nézve a nagy műnek e kulcsjelenetét, Švejk és Vodička párosítása, illetve ellentétes viszonyuk a magyarokhoz azért tűnik oly telibetalálónak, mivel lényegében és polarizáltán bele van sűrítve minden, ami akkor (és előzőleg, meg utána is még sokáig) a két nép kapcsolatát jellemezte. E kétféle — švejki és vodičkai — viszonyt azért tudta Hašek ily ellenállhatatlan, felsőbbrendű humorral szemléltetni, mivel e harmadik változat írásakor már végleg nem a nemzetek, hanem az osztályok kategóriái szerint nézte a társadalom jelenségeit. Ámde egy fajta, erősen anarchista színezetű, hangsúlyozottan nem nacionális, hanem szociális valóságszemlélet jelen volt már a magyar parlamentről írt s fentebb elemzett szatírában, miként általában azokban az abszurdan kiélezett politikai torzképekben is, amelyeket Hašek 1906—1907 táján, anarchista korszakában (és anarchista lapokban) közölt. Az írónak semmi köze hőseihez, bábnak tekinti őket— mondtuk fentebb Hašek szatirikus magatartását jellemezve. Ugyanez a bábjátékszerű megjelenítés vehető észre egyéb magyar tárgyú — tehát nem elsődlegesen az elnemzetlenítési tematikába illesz kedő, hanem inkább a századforduló kedvelt műfajának, a tárcanovellának a konvencióihoz alkalmazkodó és Hašeknél erősen életkép-jellegű — művekben is. Ezek közt szép számmal vannak olyanok, amelyekben Hašek a magyar úri nemzet szokványos képviselőit szerepelteti. Kik ezek az urak? A Hašek ábrázolta világképben mindig ellenségek: gonoszul törnek a társadalom mindenfajta kivetettjeire, eltipornák, széttaposnák, meggyaláznák őket, ha ezek a maguk (sokszor eléggé sajátos) módján nem védekeznének, illetve védekezésül nem támadnának. Az író persze ez utóbbiakkal rokonszenvezve, nemegyszer közéjük is vegyülve, vagy épp tettetett naivsággal a helyükre lépve (például a misztifikációs Békés haladás pártjának történeté be — Déjiny strany mírného pokroku v mezich zákona illesztett magyarországi útikalandok hőseként) éles kontúrokkal rajzol torzképet a hazug társadalom jelentős vagy jelentéktelen támaszairól. Ahogyan például Hašek és két társa a Törvény keretében működő Békés Haladás Pártjának küldöttjeiként a nagykanizsai serfőző mester lakásán találkoznak, és összeütköznek a magyar úri világ helybeli képviselőivel, s ahogy ezt Hašek a Párt „történetében“ leírja, a hajdani vígeposzok legjobb jeleneteire emlékeztet... Mégis főleg két képlet változatai figyelhetők meg Hašek magyar tárgyú műveinek e csoportjában; egyik a lenti világ tagjainak leleményes cselszövése a fentiek rovására, a másik pedig a hivatalos Magyarország különféle képviselőinek úri cinkosságú, ám önleleplező összefogása a kisemmizettek ellen. Az előbbire legyen példa a Cigánytörténet (Cikánská histórie, 1905), amelyben egy cigánylány meg a kedvese nevetségessé teszik egy egész vármegye nemesurait. A cinikus úri összefogás példájaként pedig hadd említsük a Balaton partján (Nad Blatenským jezerem, 1911) című balladás hangvételű életképet, ahol a gyilkos földesúr meg a vizsgálóbíró versenyt isznak egymás egészségére, s a bűntett megtorlása elmarad, hiszen az áldozat csak földönfutó szegény pára volt... Hasonló összefüggésben s mindig az uralkodó osztályra vonatkoztatva olvashatók Hašek magyar tárgyú elbeszéléseiben ilyenféle általánosítások is:
