Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - DISPUTA - Dobossy László: Hašek és a magyarok

Módszertani megjegyzésként előre kell még bocsátanunk, hogy természetszerűleg nem törekedhettünk teljességre vagy adatközlő felsorolásra. Hiszen — számításunk szerint

— a magyar tárgyú elbeszélések, karcolatok, útirajzok száma Hašek életművében meghaladja a félszázat; ehhez járul a Svejk-téma kétszeri regény alakú feldolgozása, mindkettőben számos magyar tematikai elemmel. Felsorolás helyett tehát inkább a főbb motívumok szerint csoportosítottuk az anyagot, s dolgozatunk a motívumok alakulását, szerepét, Illetve szerepváltozását kíséri nyomon. Hasonlóképp járunk el a nyelvi elemek használatának és funkciójának a feldolgozása során is: a fontosabb típusjelenségeket vizsgálva próbálunk levonni általános érvényű következtetéseket. Tüzetes leírás helyett tehát inkább tipológiai rendszerezésre s a főbb motívumok fejlődéstörténeti bemutatására teszünk kísérletet.

I. 1. Tematikai elemzésünket annak a másutt részletesebben kifejtett és bizonyított tételünknek a felidézésével kezdjük, amely szerint Jaroslav Hašek az Osztrák-Magyar Monarchia sajátos életformájának, emberi és nemzeti viszonyainak egyik legeredetibb művészi ábrázolója, majd szatirikus bírálója volt.2 Irodalmi pályáját is úgy kezdte, hogy a Monarchia országrészeiben — Ausztriában, Magyarországon, Galíciában és a Balkánon — tett ifjúkori csavargásairól közölt karcolatokat, elbeszéléseket, útirajzokat, élménybeszámolókat különféle prágai újságokban. E szubjektív hangvételű zsengék közt fontos helyet foglalnak el a szlovák témájúak, minthogy akkor, a századforduló éveiben — egy későbbi visszaemlékezése szerint — „a szlovákok divatban voltak“.3 A szlovák téma azonban akkor — természetszerűleg — a magyarral fonódott össze; a fiatal Hašek legelső elbeszélései, illetve útirajzai közt többnek alkotja középponti témáját a magyarosítás, illetve az ennek következtében keletkezett sokféle nyelvi, nemzeti és társadalmi visszásság. E tematikai vonal végighúzódik Hašek egész további életművén: az első korszakban (kb. 1906-ig) főként leíró jelleggel, 1906-tól kezdve pedig, midőn Hašek egyre inkább a politikai szatíra irányába fordítja elbeszélő művészetét, az abszurd és groteszk elemek fokozatos kidomborításával.

Mielőtt rátérnénk e téma változatainak tanulmányozására, már most szükségesnek látszik — mintegy ellentételként — annak a megállapítása is, hogy a nemesi nemzetet kipellengérező magyarosításellenes elbeszélésekkel ős útirajzokkal párhuzamosan legalább épp oly nagy vagy még nagyobb számban írt Hašek olyan magyar tárgyú elbeszéléseket, karcolatokat és útirajzokat is, amelyeknek hősei a nemesi nemzet kivetettjei: szabadságukért a maguk módján harcoló parasztok, pásztorok, betyárok, csavargók és cigányok. S itt a magyar nép az író egyértelmű rokonszenvétől kísérve jelenik meg, indulatos tettekkel és szabadságvágyó dalokkal.

A magyar témának mint irodalmi motlvumanyagnak ez az alapvető kettőssége — egyfelől a feudális maradványok groteszk visszásságainak szemléltetése, másfelől a szabadságharcos nép hagyományainak és nosztalgiáinak ébresztése — lényegében megegyezik azzal a képpel, amelyet a múlt század második felének cseh irodalma a ma gyarságról fokozatosan kialakított és terjesztett. Az 1848—49-i forradalom hatásának utórezgéseként s a cseh politikai törekvések kísérő jelenségeként a hatvanas években (tehát a cseh nemzetté formálódás és polgárosodás e legfontosabb korszakában) divatja támad a közkeletű magyar szabadság-motívumoknak; Petőfi tájköltészete, majd forradalmi lírája is egyre nagyobb visszhangot kelt, s miként más közép-európai irodalmakba, a csehbe is bevonul a szabadságot jelképező „beťár“, „čikoš“, pusta“ stb.4 E motívumok akkor kb. ugyanazt a szerepet játszották a közép-európai irodalmakban, mint Nyugaton (majd persze nálunk is) a természetes élet és a valódi szabadság pótlékaként jelentkező cowboy romantika. Tünetként hadd említsük meg, hogy a prágai Egyetemi Könyvtár öt különböző feldolgozású — de mind a hatvanas években kiadott — népkönyvet őriz Rózsa Sándorról, akit egyébként — Savanyú Jóskával együtt — majd Jaroslav Hašek is szívesen emleget műveiben, s akinek híre-neve annyira foglalkoztatta a népi képzeletet, hogy mítosszá lényegült emléke még a mai szépirodalomban is fel2. Dobossy László: Hašek. Budapest, Gondolat, 1963. — 19—20. 1.

3. Jaroslav Hašek: Dejiny strany mírného pokroku v mezich zákona. Praha, Československý spisovatel, 1963. — 155. 1.

4. Karel Krejčí: Episody z česko-maďarských stykű v šedesátých letech XIX. stoleti. Slavia, 1958. (XXVII.) évf., 1. sz. 71—91. 1. — Richard Pražák: Češi a Maďari v nerudovské Praze. Jn: Z doby Nerudovy. Praha, 1959. — 66—67. 1.