Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - DISPUTA - Dobossy László: Hašek és a magyarok
csolódnia. Arra az igazságra gondolunk, melyet az ankétban Mács vetett fel: „Előbb a valóban komoly művek, a szlovákiai magyar társadalmat tükröző regények lássanak napvilágot, s csak ezek megjelenése után beszéljünk szerepről és küldetésről a cseh, a szlovák és a magyar irodalomban. S ne vitatkozzunk azon, vajon a prágai vagy a budapesti siker jelentene-e számunkra eredményt. Akármilyen furcsán is hangzik, irodalmunk csak Budapesten keresztül törhet be Közép-Európába és a világba. Regényeink és versesköteteink Budapesten keresztül juthatnak el leghamarabb Prágába is." (Irodalmi Szemle, 1966. 255.) Persze, az egyetemes magyar irodalommal való kapcsolat nem alapozható valami nemzetiségi szimpátiára vagy gesztusra, mert irodalmunk hitelét rontaná el a magyarországi olvasó előtt. A kapcsolatok kiszélesítését objektívebb mérték kialakításának, a színvonal felemelésének kellene megelőznie, s az egyéni kontaktusok helyett teljesen intézményes együttműködést kell létrehozni. Az egyetemes magyar irodalommal való kapcsolat kétségkívül sok probléma megoldásában segíthetne: irodalmunk ott szélesebb körű és műveltebb olvasóközönségre találhat, kritikai megítélése tágabb horizontú szubjektív nézetektől mentes lehet stb. Egyébként, Szalatnaival egyetértve, nem vitatjuk a nemzeti nyelv elsődleges fontosságát az irodalom meghatározásában. Ogy véljük, a mi körülményeinkre is alkalmazható az a megállapítás, amelyet Antun Soljan mondott a jugoszláviai magyar íróknak: „Egy valamivel mindenképpen tisztában kell lennünk: ...a nyelv nem egyszerű nyersanyag, mint a festék a festészetben. Nyelvét változtatva az ember gondolkodásmódját és világképét is változtatja. A nyelv nem csupán peremi, hanem lényegi meghatározója az irodalomnak. Valamely közösség története benne foglaltatik a szavakban, melyeket ez a közösség használ, amelyekkel kifejezi magát. Ha különbözik a történelem, a szavak különböznek. A közösség, történelme által egyesítve, írói szavával szólal meg. így tehát Conrad és Apollinaire, lehetnek bár lengyel származásúak, az egyik mégis angol, a másik francia író." (Híd, 1967. 97.) Az irodalom elsősorban tehetség dolga, de a tehetség nem csupán az író veleszületett adottsága, hanem sok egyéb is: műveltség, szorgalom, a környezet és a kritika támogatása. Ezért nem elégedhetünk meg csupán annak megállapításával, hogy a szlovákiai magyar irodalomban nincsenek olyan nevek, mint Móricz Zsigmond, József Attila, manapság pedig: Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor és mások, hanem keresnünk kell a lemaradás okait, hogy azokat megdönthessük, s irodalmunk legalább csúcsteljesítményeiben felzárhózhassék az egyetemes magyar irodalom legjobb alkotóihoz. Dobossy László Hašek és a magyarok Nemrégiben a Slaviában Zygmunt Saloni vizsgálat tárgyává tette a Jaroslav Hašek Svejk regényében előforduló lengyel nyelvi és helyrajzi elemeket.1 Megállapította, hogy Hašek általában emlékezetből, ötletszerűen, ellenőrzés nélkül kevert regénye cseh szövegébe lengyel szavakat, mondatokat és földrajzi neveket. Lényegében véve hasonló következtetésre jutunk, ha a magyar nyelvi elemek szövegbeli szerepét vizsgáljuk Jaroslav Hašek életművében: ezek szerepe is inkább a stílusélénkítés, a művészi hitelesség fokozása, mintsem bármiféle magyar anyag közlése. Mivel azonban — főleg az író első alkotókorszakában — a nyelvi és helyrajzi elemek bőven társulnak magyar témákkal is, alábbi kísérletünk ezeket is számba veszi, főként azonban — szükségszerűen — csak a bennük érvényesülő tendenciákat. Dolgozatunk első része e tematikai anyagot rendszerezi, a második rész pedig a magyar nyelvi elemek előfordulási változatait, valamint stilisztikai szerepét mutatja be; végül a harmadik — befejező — rész az esztétikai tanulságokat foglalja össze. 1. Zygmunt Saloni: Realia polskie w „Przygodach dobrego wojaka Szwejka“ Jaroslawa Haškí. Slavia, 1966. (XXXV.) évfolyam, 4. sz. 629—636.
