Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - DISPUTA - Csanda Sándor: Szintetikus vagy felemás jellegű irodalom

A nemzetiségi irodalom társadalmi alapja a nemzetiségi, kisebbségi lét; ezért röviden szólnunk kell arról is, mi a nemzetiségi lét jellemzője. A nemzetiséget több szempontból is kettősség, határeset jellemzi: a) nem egészen nemzet [bizonyos körülmények között a fejlődés folytán azzá válhat, amint a Szovjetunióban több példa is mutatja), b) a kisebbségi értelmiség kétnyelvű, c) a nemzetiségi kultúra egyik forrása a nemzeti hagyomány, a másik annak az országnak a kultúrája, amelyben él, a harmadik az egyetemes emberi műveltség.

A nemzetiségi, kisebbségi élet bizonyos pozitív kettőséget és szintetizáló lehetőséget is biztosít az irodalomnak, s nekünk elsősorban ezt kellene kihasználnunk. A provincializmusnak is van egy pozitív változata: a jó értelemben vett regionalizmus, amely igazi művészi színvonalra emelve része lehet a világirodalomnak. A manapság sokat emlegetett európaiság ugyanis nem lehet öncélú program, csak a magas művészi színvonalú nemzeti vagy regionális irodalom lehet része az európai irodalomnak, mert számunkra a „világirodalom“ kifejezésnek nem a földrajzi, hanem az esztétikai jelentése a fontos. A kisebbségi irodalomnak nemcsak abban áll szintetizáló lehetősége, hogy kultúrák határán áll, különböző műveltségi elemeket tehet magáévá, hanem abban is, hogy a kisebbség helyzeténél fogva demokratikusabb, humánusabb felfogású, mert létérdeke az internacionalista és egyetemes emberi igazságok megőrzése és továbbfejlesztése. Ezért létérdeke irodalmunknak a nemzeti korlátok és korlátoltságok leküzdése.

Fábry Zoltán életművében e kettősségnek, szintetizáló törekvésnek számos egyetemes emberi vonatkozása is megvalósult, s ugyancsak ő figyelmeztet e kettős adottságra Egy magyar jakobinus köszöntése című írásában: „A kisebbségi lét nemcsak messianisz- tikus túlkompenzáltság lehet, de a provincializmus csapdája és kerítője is. Az adottságok vállalásával, a realitások felmérésével azonban a buktatók közösségi valósággá és erővé egyenlíthetők. A szükségből erényt csinálni, az erényt kollektív példává fokozni

— ennyi volt a történelmi lecke és eredmény..." (Irodalmi Szemle, 1966. 673).

Megnyilvánulhat a nemzetiségi értelmiség körében bizonyos életérzés, ún. kisebbségi pszichózis, s ennek is lehet negatív és pozitív tartalma. Ez az írót mindenekelőtt olyan szempontból érdekli, milyen az olvasóközönség szelleme, gondolkozásmódja. Duba Gyula a romantikáról írt értekezésében mond erről néhány találó megállapítást: „Miért nem reagál olvasóközvéleményünk időben és rugalmasan, s amellett hatványozóan és meg- termékenyítően irodalmi életünk egyes eredményeire és problémáira? A harmadvirágzás irodalma fennállása óta küzd ezzel a hiányossággal; a lelkes, fejlett irodalmi közvélemény hiányával, mely azáltal, hogy visszatükrözné irodalmunk hatását, egyúttal mintegy a létjogosultságát is igazolná." (Irodalmi Szemle, 1966. 9. sz.)

Irodalmunk és az egyetemes magyar irodalom kapcsolatát legrészletesebben Szalatnai Rezső elemezte az ankét során, de kissé egyoldalúan, csupán az egységet hangsúlyozva, a különbség lehetőségét fel sem tételezve: „Magyar irodalom is csak egy van: a magyar nyelvterület irodalma. Ez az irodalom a nemzet históriai tudatra ébredésében gyökerezik, egyetlen nyelváram, egyetlen lélekáram. Líránk mintegy a nemzeti bölcselet szerepében, erről egyértelmű és világos válaszokat mond, bármely századra fülelünk, bármely politikai és területi változást vizsgálunk. A közép-európai nemzetek nyelvük, irodalmuk és egységük dolgában a múltban is érzékenyek voltak, s ma érzékenyebbek, mint Európa más nemzetei. Ez lélektanilag érthető, összefügg sorsuk törékenységével, tapasztalataikkal, földrajzi és gazdasági helyzetük féltékenységi sugallatával." (Irodalmi Szemle, 1966. 49.) Ha van csehszlovákiai magyar irodalom, akkor speciális, az egyetemes magyar irodalomtól megkülönböztető (negatív vagy pozitív) jegyei is vannak, amint erre már az előzőkben is rámutattunk. A provinciális sajátosságok emlegetése után szinte groteszkül hangzik, hogy a szlovákiai magyar irodalomnak mindenekelőtt egy tágan értelmezett világirodalomhoz kell tartoznia, mert egy-egy alkotás csak akkor tartozhat valamely nemzetiségi, nemzeti irodalomba, ha megfelel a művészet legáltalánosabb esztétikai követelményeinek. (Ellenkező esetben nem a szépirodalomba, hanem az általános vagy az ismeretterjesztő irodalomba tartozik, s ez a veszély nálunk nagyon is aktuális.) Az is vitathatatlan, hogy az irodalmi életet irányító társadalmi szervezetek, sajtó, könyvkiadás, írószövetségi határozatok stb. a hazai, nem a magyarországi fejlődéshez és feltételekhez kapcsolják irodalmunkat.

Ügy véljük, meg kell különböztetnünk az irodalmat az irodalmi élettől, de e kettő szorosan összefügg, s a mi esetünkben alighanem még szorosabban egybe kellene kap-