Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - DISPUTA - Csanda Sándor: Szintetikus vagy felemás jellegű irodalom

fogjuk vizsgálni, mert egy jelenséget csak úgy ismerhetünk el önállónak, ha meghatározzuk, miben különbözik más, hasonló jelenségektől.

Ha nemzetiségi irodalmunkat (a műveket és nem a programokat) hasonlítjuk össze egy nemzeti irodalommal, akkor az első különbséget abban látom, hogy sokkal több benne a torzó, a csak részleges értékeket tartalmazó alkotás, mint a nemzeti irodalmak átlagában; több a félbeszakadt írói pálya, s befejezetlen életmű is. Valami felemásság található a nemzetiségi irodalmakban. Olyan pozitív elemek is találhatók azonban benne, mint a szintetizáló szándék a kettősség áthidalására, s ennek egyik változatát híd-szerepnek is szokás nevezni. Ugyanannak a dolognak a pozitív és negatív oldala mutatkozik itt meg.

A műveket értékelve kétségkívül a negatív jelenségeket találjuk túlsúlyban: átlagban több a dilettáns, provinciális, ellentmondásos alkotás, mint a nemzeti irodalmakban. Mindez elsősorban az alkotó tehetség problémája, de nemcsak az. Vannak ugyanis novellásköteteink és versgyűjteményeink, amelyekben gyönge alkotások mellett jó elbeszélések vagy költemények is akadnak. A válogatás nyilvánvalóan összefügg a szerkesztőségek munkájával, a kritikának, az olvasóközönségnek a színvonalával, s elvi általánosságban ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy gyakran nemcsak az értékek, hanem a mértékek is eltorzulnak, s erősebben befolyásolják őket az alkotáson kívüli tényezők is. Ez persze nem jelenti azt, mintha nem érvényesülnének a valóban színvonalas művek, inkább csak azt, hogy a kevésbé színvonalasak is gyakran érvényesülnek, az értékek és álértékek különválasztása sokkal nehezebb, mint a nagyobb, az értékek kiválasztódását jobban elősegítő nemzeti irodalmakban.

Irodalmunknak ezt a sajátosságát már 1926-ban meglátta Komlós Aladár, és így határozta meg a Magyar költészet Szlovenszkón című tanulmányában: „...nincs máig sem könnyebb dolog, mint Szlovenszkón magyar íróvá avanzsálni. Ma az a helyzet, hogy a szlovenszkói kisvárosok átlagolvasójának éppúgy nincs írója, mint az írónak közönsége“. Kellemetlen igazság, de ma is szembe kell nézni vele, ha reálisan akarjuk értékelni saját helyzetünket. Számos olyan irodalmi termék jelenik meg nálunk könyvben, folyóiratban, újságokban, amilyet budapesti szerkesztőség nem adna ki. Ennek a helyzetnek előnyei és hátrányai is vannak: pl. egy kezdő költő nálunk könnyebben indulhat, előbb adhatja ki első verseskötetét, de rendszerint meg is reked egy bizonyos középszerűségnél, mert továbbfejlődését nem támogathatják olyan mértékben, mint egy színvonalasabb irodalmi centrumban.

A jelenséget elsősorban provincializmussal, vidékiességgel lehet magyarázni, s ezért nem értek egyet Rákos Péternek az Irodalmi Szemlé ben közölt, egyébként igen szellemes fejtegetésével, mely szerint a provincializmus olyan, mint a vízipap, minél kevesebbet gondolunk rá, annál veszélytelenebb. Ebben ha van is némi igazság, de a hasonlat erősen sántít, mert vízipapot valóban nem ismerünk, de az irodalmi provincializmus jelenségeit ki tudjuk mutatni. Igaz, nemcsak nálunk van provincializmus, hanem a nagyobb nemzetek irodalmában is megvolt és megvan. A mai művelt olvasó (Nyitrán kívül) aligha ismeri Dombay Hugó verseit, amelyekkel a századforduló előtt kétszer is elnyerte a Petőfi Társaság első díját, s annak idején a helyi lapok (sőt még Bécsben is) azt írták róla, hogy a legkiválóbb magyar költők egyike, és halála után biztosan szobrot kap majd Nyitrán. Vagy más példán szemléltetve ezt a problémát: a szegedi Tiszatáj szerkesztőségében ott jártamkor nemrég emlegették, hogy vannak íróik, akik a helyi lapokban szinte havonként publikálnak, de Pesten egy évben egyszer sem tudják írásukat megjelentetni. Mindez sokféle tényezőtől függ, de aki a tények előtt nem akarja a homokba dugni a fejét, annak el kell ismernie, hogy elsősorban a színvonaltól. Tovább is fűzhetjük ezt a gondolatsort, ilyenformán: hogyan érvényesül a pesti író a világirodalomban, pl. Párizsban vagy Moszkvában?

Irodalmi és szellemi életünk legjellemzőbb sajátsága tehát a kettősség, az ambivalens érzéseket keltő, egyenetlen jellegű életművek. A kettősség leggyakrabban felemásság formájában jelentkezik: jól induló életművek, irodalmi próbálkozások gyakran félbemaradnak, szakemberek hiányában nem alakul ki eléggé1 egységes, mértékadó irodalomtudat. Csábító, de sematikus az a feltevés, hogy a felemás életművek alapja a felemás életforma, mert az elmondottak alól akad kivétel is: a romániai magyar irodalomban például Tamási Áron, nálunk pedig Fábry Zoltán életműve. (Ez utóbbinak itt nem kritikai munkásságára, hanem antifasiszta publicisztikájára gondolunk.)