Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Bárczi Géza: Nyelvművelés és nyelvtudomány

van. Tudjuk, hogy használatukban a szavak elkopnak, elvesztik színeiket, hangulatukat, s fokozatosan halványulva ki is avulhatnak a nyelvből. Eljöhet egy olyan idő, amikor egy-egy szóra még emlékeznek, de már nem egészen értik, s ezért esetleg félreértik. Ma a negédes szónak pl. legtöbben „édeskés, affektáló“-féle jelentést tulajdonítanak, holott eredeti értelme „rátarti, büszke“, ám ez a jelentése már elhalványult, nem értették pontosan, s új jelentését a benne levő -édes rész irányította. Az írómba melléknév régi, de sok nyelvjárásban ma is élő értelme „pettyegetett, szürketarka stb.“, ám a nyelvterület legnagyobb részén, az irodalmi és a köznyelvben is „esetlen“, tehát jelentése az otromba-féle szavak hatására alakult. Ezek csak találomra kiragadott példák, melyek folyamatban mutatják meg az egyes szavak gyengülését, nyelvbeli pozíciójának megrendülését. De bőven vannak olyan szavak, melyek már elkoptak, eltűntek nyelvünkből, vagy legalábbis teljesen jellegtelenekké fakultak. Ezeket pótolni kell. Az irodalmi nyelv pótolja is őket részben a szóalkotás segítségével: íróink a képzés és összetétel lehetőségeit kihasználva gyakran teremtenek új színeket a veszendő régiek helyébe, de ezeken kívül, bár talán csökkenő erővel, a nyelvjárások is kínálnak olyan forrást, melyből az irodalmi nyelv szókincse fölfrissíthető. Ma is bőven vannak olyan szavaink, melyek csak nemrég honosodtak meg az írás nyelvében. A viszolyog ma már közismert szó, a vijjong aránylag új keletű irodalmi nyelvünkben, a vakkant, a sistereg, a kecmereg és sok hasonló elterjedése szintén egészen közel esik korunkhoz. Mások útban vannak a köz- és irodalmi nyelv felé. A hőzöng talán még csak a Tiszántúlt öntötte el, s Budapesten kezd terjedni, a fölfázik már közmagyarnak tekinthető, akárcsak a leeszi magát „lecsöppenő étellel bepiszkítja ruháját“, e rendkívül plasztikus kifejezések az igekötők rugalmasságát használják ki igen szerencsésen. Általánossá kezd lenni az óckodik és sok más. A tájnyelv tehát az irodalmi szókincsnek ma is fontos forrása. Nemcsak Móricz Zsigmond, Tamási Áron merített, de szinte minden magyar író merít e forrásból, mégpedig gyakran nemcsak saját szülőhelye, de más vidékek tájszavaival is élve. Az említett két író például állandóan figyelemmel kísérte a Magyar Nyelvőr tájszóközleményeit. Móra Ferencnek rendelkezésére állott a Duna-Tisza közi szép, színes magyar nyelv, merített is bőven belőle. E szavak egy részének tájnyelvi eredete már föl sem tűnik, annyira közkeletűvé váltak. Persze a tájszavak használatában óvatosnak kell lenni. Tájszavakkal árasztani el egy irodalmi művet végzetes bűn volna. Támadná a magyar nyelv egységét, érthetetlen lenne az olvasók jelentékeny része számára. Okkal-móddal azonban itt-ott belevegyíteni a szövegbe egy-egy tájszót, melynek az értelme az összefüggésből kiviláglik, nemcsak védhető eljárás, hanem az irodalmi szókincs bővítésének egyik helyes útja. Más dolog az, amikor egy író személyeinek vagy környezetüknek a jellemzésére használ tájszavakat nagyobb tömegben. Ez megszokott stilisztikai fogás, s ha az író úgy tudja beágyazni szövegébe e megelevenítésre szánt elemeket, hogy azok az olvasó számára azért érthetők vagy legalább sejthető értelműek legyenek, nem hibáztathatok. Ez is lehet útja, bár jóval kisebb mértékben, a tájszavak irodalmiasításának. Az 1950-es évek elején ugyan néhány fiatal írónk olyan túlzásba esett, hogy szinte nyelvjárásban szerette volna megírni műveit, de hamarosan maguk is belátták, hogy ez az út téves, sőt káros, merénylet a nyelv egysége ellen. Óvatosan, ügyesen azonban bele lehet vinni az irodalmi nyelv vérkeringésébe színes, kifejező tájszavakat. Ez azonban csak a szépirodalmon keresztül történhetik, nem pedig azon a középrétegen át, melyről Deme oly helyesen beszélt. Nem engedhető meg pl. az újságírásban, mert az szükségszerűen a nyelv elprovinciallzálódására vezetne.

Vannak azonban nyelvjárásainknak egyéb olyan értékei is, amelyeket lehet és érdemes irodalmivá emelni, talán még nagyobb mértékben, mint a tájszavakat: ezek a szólások és szóláshasonlatok. Se szeri, se száma az olyan népi szólásoknak, melyek az irodalmi nyelv kifejezéskincsét új színekkel gazdagíthatnák. Eszembe jut pl. ez a hasonlat: „Ügy jár ide-oda, mint a várvirrasztó“. Az ember szinte maga elé képzeli a XVI—XVII. századi végvárat, melynek falán éjjel a várvirrasztó fel s alá jár éberen figyelve a környéket. Ez a kifejezés még él a Tiszántúl egy részén. S hogy mennyi ilyen van, ahhoz elég hivatkoznom 0. Nagy Gábor kitűnő könyvére, mely a magyar szólásoknak és szóláshasonlatoknak óriási tömegét gyűjtötte össze, a teljesség minden igénye nélkül, s mégis imponáló gazdagságban. Érdemes ezt forgatni, hogy meggyőződjünk, milyen dús népünk fantáziája, képalkotása, mennyi kincset kínál az irodalom nyelvének, s milyen érdemes ilyesmit is gyűjteni. Habár a nyelvjárási gyűjtésnek nem