Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - Bárczi Géza: Nyelvművelés és nyelvtudomány
tanítani tanulóinkat az irodalmi nyelvre, vajon ez nem jár-e a nyelvjárás irtásával? Ugyanakkor másrészt szorgalmasan gyűjtjük, menteni igyekszünk a nyelvjárás esetleg veszendő jellegzetességeit. E kettős tevékenységet föltétlenül össze kell egyeztetnünk, és össze is lehet őket egyeztetni. A tanulókkal meg kell értetni, hogy a nyelvjárás nem szégyellni való, hogy az érték; családi, belső használatra helyes és jó. Emellett azonban mindenkinek, aki magyar anyanyelvűnek született, kötelessége megismerni irodalmi nyelvét, nemcsak passzíve, hanem úgy, hogy megfelelő körülmények között azt használni is tudja. Nem szabad tehát oly módon megkedveltetnünk az irodalmi nyelvet, hogy a nyelvjárást lenézzük, szidjuk. Az éppúgy becses kincs, mely beletartozik a magyar nyelv egészébe, mint az irodalmi nyelv. Mindenkinek mintegy kétnyelvűvé kell válnia: alaposan ismernie kell az irodalmi nyelvet, de a nyelvjáráshoz is, amelybe beleszületett, hűnek kell maradnia. De térjünk át a nyelvjárásgyűjtés kérdésére. Tudjuk, hogy a nyelvtudomány egyike Magyarországon a legrégebben művelt tudományoknak. Már a XVI. században megjelenik az első magyar nyelvtan. Csak két nemzet előzött meg ebben bennünket, a spanyol meg az olasz. Büszkék lehetünk tehát arra, hogy a magyar nyelvtudomány korán, már a reneszánsz fényénél bontogatta szárnyait. A XVII—XVIII. században aztán a kor magas színvonalán álló magyar nyelvtanok sora következik. A nyelvhelyesség gondolata is testet ölt, és alapos fejtegetések tárgya (Geleji Katona). Amellett foglalkoznak — természetesen a kor színvonalán, tehát tévedésekkel megtűzdelve — széles körű ismeretek alapján nyelvünk eredetével is. A fölvilágosodás kora hozta meg azután az új fellendülést, a modern nyelvtudománynak mintegy előkészítését (Kempelen, Saj- novics, Révai stb.}. És érdekes, hogy e kor nyelvfejlesztő törekvéseiben igen jelentékeny szerepe van a tájnyelvi értékek gyűjtésének. Nevezetes előzmények után (Faludi) éppen innen Kassáról indul az első nagyobb vállalkozás, Baróti Szabó Dávidé, aki Kisded Szótárában (1784, 1792) a tájszavak nagy tömegét gyűjti össze. Persze ennek még nem nyelvtudományi, hanem irodalmi célja van: a magyar irodalmi szókincs bővítése. Ö is, követői Is (a csallóközi Sándor István és mások) a magyar írónak nyújtanak gazdag palettát, melyen ott csillognak a magyar nyelvjárások ragyogó színei, hogy az irodalmi nyelvet ezekből gazdagítsa, tegye hajlékonyabbá. A nyelvjárásokat az egész nyelvújítási mozgalom, melynek aztán rövidesen Kazinczy állt az élére, továbbra is sikeresen használja föl az írás nyelvének bővítésére. Se szeri, se száma azoknak a tájszavaknak, melyek ekkor kerültek be az irodalmi nyelv vérkeringésébe. Ilyenek, mint falánk, folyondár, góc, gyér, hanyag, hulla, hullám, hős, idom, inda, kagyló és rengeteg más, melyek ma irodalmi és köznyelvünk nélkülözhetetlen részei. Szeder Fábiánnak a palócokról írt nagyon szép tanulmányával azonban csakhamar megjelenik a tudományos célú népnyelvkutatás igénye is. (Tudományos Gyűjtemény, 1819.) Ezt követve más tanulmányok is foglalkoztak tudományos céllal a nyelvjárásokkal, sőt a Magyar Tudományos Akadémia 1838-ban már tájszótárt adott ki, megelőzve ezzel a legtöbb európai nemzetet. Tudjuk, hogy a népi-nemzeti iskola is milyen sok tájszót hozott irodalmi forgalomba, és amikor 1871-ben a nyelvújítás túlzásai ellen megindult egy hatalmas ellenmozgalom, Szarvas Gáborék a vitás kérdésekben a népnyelvet, a nyelvjárásokat tették meg döntőbírónak, és a nyelvújtás egyes hibáztatott szavait tájszavakkal igyekeztek helyettesíteni. Az írók és a köznyelv ebben a korban is bőven merítettek a nyelvjárási szókincsből. Olyan szavak, amelyeket még Szinnyei Tájszótára (1893—1901) tájszavaknak minősít, ma már gyakran egészen közkeletűek, mint csatakos, csataráz, éhomra, eszkábál, galacsin, gémberedik, kecmereg, lagymatag stb. — A múlt század második felében nálunk is eluralkodott kiváló újgrammatikus nyelvészeti iskola a népnyelv tanulmányozását fontos tételként írta elő, minthogy a nyelvjárásokban a nyelv múltja tarkán tükröződik, belőlük hasznos következtetéseket lehet levonni a nyelv történetére nézve. Ez nálunk is a népnyelvkutatás fellendülését jelentette. Az 1910-es évek táján azonban a népnyelv kutatása háttérbe szorul, nyelvészeink úgy találják, hogy más, sürgősebb feladatokat kell megoldaniuk. 1910 előtt még megpróbálták szervezni az önkéntes nyelvjáráskutatást, de ez a szervezet szétmállott, s Ilyen fontos vállalkozás csak a közelmúltban valósult meg. De maga a népnyelvkutatás is csak a 30-as években lendült föl, amikor Csűry Bálint, a debreceni egyetem professzora újra elindította, és makacs kitartással szorgalmazta a népnyelvi anyag összehordását, a tájnyelvnek minden szempontból való vizsgálatát. A felszabadulás után a nyelvtudomány helyzete óriási mértékben megjavult. Az egyetemi tanszékek oktató személyzete