Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Ludvík Vaculík: Szekerce

Am egyelőre csak egymagam, házi eszközök segítségével végzem kutatómunkámat. Nincsen kellő, tudományosan megalapozott bizalmam a funkcionáriusokhoz. Önkényesen választott cél érdekében feldolgozni az adott anyagot, azt én meg tudom tenni, s teszem is, hogy miért, alighanem ugyanazért, amiért a szederjes ajkú nagybátyám: mert az az érzésem, hogy valakinek mégiscsak ki kell hajolnia a hajóhintából, hogy helyre billenjen az egyensúly.

A sörgyár falán át a maláta édeskés illata áramlott felém, épp akkor akartam megvenni a kétkoronás cipőbetétet. A szemközti hentesüzletbe is épp akkor hozták meg a községnek kijáró heti húsadagot, s az emberek fölsorakoztak az ajtaja előtt. Kiléptem a boltból, s láttam, hogy a libák menekülve átfutottak a hídon, a toronyban kétszer megkondult a harang, a trafik előtt két asszony álldogált, s az egyik egy pár gyermekharisnyát csomagolt ki a másik szeme láttára, s én szinte megdermedtem, mert a rotációs gép semmi ehhez a jelenethez képest.

Idegen vagyok itt, vagy idevaló? Úgy jövök ide, mintha hazajönnék, ám az is lehet, hogy ez már csak az én feltevésem. Mert az egyáltalán nem bizonyíték, hogy itt, ebben a kis házikóban a sörgyár fala alatt, születésem után nem sokkal egy nagy késsel felszabdaltam bársony játékkutyáimat, és centrikus körökre emlékeztető rongydarabokat csináltam belőlük. Azok a szörnyű rongyok ottmaradtak a házban, és senki sem köteles hinni nekem.

— Isten hozott — szólt egy komor hang annak a mézeskalács kunyhónak a kapujából, amelyik felé a sörgyár illata áramlott.

— Szevasz! Mit csinálsz?

— Haldoklom — mondta unokatestvérem, Karéi, aki a levezető csatorna közelében zsebre tett kézzel a falnak támaszkodva álldogált.

— Micsoda?

— Haldoklom, nem látod? — nevetett az ember, akinek se fia, se felesége. — Benne látom családunk fejlődésének kiteljesedését.

S miben akarsz meghalni? — kérdeztem a bizarr unokatestvért. És persze, megint éreztem a feltolakodó szégyenérzetet. Mert unokatestvérem bármelyik szava után olyan szó következhetett, mely hangosan kiejtve eszembe juttatja a mi családunk s az ő családja közötti viszályt. Karéi unokatestvéremmel folytatott beszélgetésem elhúzódása azzal a kockázattal járt, hogy azt a szót mégis kimondja, s ugyanakkor letört a tudat, hogy mégse mondja ki, tehát később kerül rá sor. E kétes biztonságérzettel, melynek most én vagyok egyedül hordozója, mert apám már nem él, megkérdeztem Karéit, mibe is akar tulajdonképpen belepusztulni.

— S mibe pusztult bele az apátok? — kérdezte lassan, s meg is válaszolta a kérdést: — megvolt hozzá a saját külön erőforrása.

Ott állt a falnál, s gyógyíthatatlan szarkazmusra valló arckifejezésén lassan mégis áttört egy mosoly, egy kőszirt nyugalmára emlékeztető mosoly. Válasz helyett csak néztem őt, s olyan embert láttam, akire illő szavakat Prágában, a központi raktárakban sem lelne senki. Előbb ki kellene őket bányászni valakiből.

— Gyere már el egyszer hozzám, elbeszélgetünk — mondta lassan unokatestvérem.

Elindultam, előbb a kis utcán mentem végig, aztán a kertek között. Az jutott eszembe, hogy micsoda szeszélye volna az időnek, ha most hirtelen megöregednék, s egészen egyedül lennék, a faluban mindenki ismerné a csúfnevemet, s akárcsak most, kifelé mennék a községből, a patakhoz a szürke fűzfák felé, s a kitaposott tisztáson ott állna a szegények háza. Csak mennék, s a szegényház körül kamillaillat szállna. Semmiről semmit se tudnék, és egy csupasz falú kis szobában volna egy priccsem. Ennyi az egész.

Csakhogy az idő valami mást akar! Épp ellenkezőleg, nagyon sok holmim van, és sejtem, hogy még mi mindenem lehetne. Borzadva összegezem, mi mindent tudok. Nagyon sokat tudok, akkora adag tudás ez, hogy minimálisan legalább ennyire volt szükség ahhoz, hogy elrontsák egy öntudatlan lény öntudatlan boldogságát. Más szóval — öt korona miatt elveszítettem a szegények házát. Annak ellenére megöregszem.

Elértem a patakot, s csak akkor vettem észre, hogy Pukýš, a kosárfonó rég meghalt. Fából épült, tüzelővel és szerszámokkal körülrakott barakkja, mely a zsilip mellett állt, eltűnt, és a zsilipet is elmosta a víz. Alighanem az egész medret kimélyítették. Folyik a víz, de hol a hal? Megette a macska. Hol az a macska? Az erdőbe szökött. Hol az