Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - Ludvík Vaculík: Szekerce
az erdő? Porrá égett. Hol az a por? Elvitte a víz. Hol az a víz? Megitták az ökrök. Hová lettek az ökrök? Ha én azt tudnám! Pukýšné asszony mindig nagyon csendesen szedte a fűzfavesszőt, kiválogatta a vékonyát, és kosárba rakta. BohuS Humbálek értett közöttünk a legjobban a halfogáshoz. Többnyire széles talpa alól húzta ki a halakat. Az árnyas helyeken a nagy halakat bottal kergetik a kosárba. Aki pünkösd napján fürdik, mártózzék meg, de csak köldökig, folyik a patak lefele, úrnapja elmúlt, huss bele. Pukýš úr ott üldögélt a barakk előtt, mintha csak Klondikén üldögélt volna, de csendesen és nagyon békésen kosarat font. Mikor már mindannyian a vízben voltunk, valamelyik rosszcsont feltűnés nélkül a partra kapaszkodott, és odakiáltott neki: Pocsolya, pocsolya, pocsolya, hova tűnt el a bolha, aki most a partra hág, az vitte el a bolhát. Aki utolsóként kapaszkodott ki az árnyékból, az volt a vesztes. A protektorátus idején, karácsony előtt egy német katona, aki puskával a vállán őrségben állt az alagút- nál, megkért, hogy fogjak neki néhány halacskát, merthogy otthon nagy akváriuma van. Kívánsága megörvendeztetetett, csakhogy karácsony előtt két keszeget és kövi csíkot fogni három napra való munka. Milyen szomorú télen a pataki Üresen csobban a víz, fölébe hajlik a dermedt égerfa ága, szürke az égbolt, és köröskörül sehol senki, egyetlen pajtásod se látod. Juhaklot játszanak valahol, mákos fánkot kotornak ki a fazékból. Nem mondhatom, hogy mindenkor sok barátom volt, volt életemnek több olyan időszaka, hogy úgy éreztem, mintha föld alatt járnék egy elhagyott, esőverte utcán. De nyáron ott volt a folyópart, forró és fehér volt, akár a Rio Grande! A meztelen víz nyaranként hol az egyik, hol a másik parton hempergett végig, s maga után hagyta a kavicsos partot, hogy legyen hová leheverednünk, s langyos szélben szelíden hajladozott a zsályafű. Fütyörésző Dán, jó étvágya van-e a kutyájának? 4 A nap az ágyamra süt, valahol galambok búgnak, ma nem törődöm a kissé megsárgult levelekkel, Indulok hát. Mikor szabályos időközönként megérkeztek, Igazolva az elméletet, hogy van édesapám, nem értettem őket, s a köztük és anyám cselekedetei közti összefüggést sem vettem észre. Nekem egzotikus bélyegeket hoztak, s megajándékoztak azzal a felemelő tudattal, hogy apám egy útleírás hőse. Emellett ugyan mit jelenthetett anyám nyomorúságos krumplikapálása. Aki nem tud mást, az krumplit kapál. Igaz, hogy érdes illatú apám képe lassanként valami büntető hatalommá vált szememben, mely egyszer kérlelhetetlenül visszatér, s ha nem lesz kedves hozzám, az édesanyám érdeme lesz; nem szívesen láttam, hogy a petróleumlámpa sárga világánál tűnődve leveleket irkái neki. Négyoldalas leveleket, s én azt hittem, hogy mind a négy rossz gyermekekről szól. Csaknem harminc évvel később tudtam meg — nagy meglepetésemre —, hogy nem azokról szóltak. — Tavaly karácsonykor az ágyban folyvást mogyorót ropogtattunk, te feltörted, és én megettem — emlékezik az asszony, beragasztja az emléket, és két hétig tartó útra küldi, de már egy hétre rá ilyen érthetetlen választ kap: — Szememre hányod, hogy az egésznek semmi haszna. Csakhogy azt a havi 800 koronát otthon a Köztársaságban, sehol meg nem keresném. Ezt könnyű megérteni. A felesége pedig azonnal válaszol: — Vettem egy asztalt, te azt írtad, hogy nincs szükséged rá. S néhány nap múlva nagyon elszomorodik, mikor ezt kell olvasnia: — Csak addig élek, míg meg nem barátkozol a gondolattal, hogy távol vagyok. Drága feleségem, vajon ki kaszálja le a füvet? így folytatódik ez az elnyúlt, igazságtalan párbeszéd, s annyira Igaz, mint a házaspár élete. — Bár nem szívesen írom le, rákényszerlt-e az, hogy mégis leírjam:
