Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - Tamás Mihály: Sziklán cserje
A Horváth-szőlő mellett meg kellett állnunk, mert a hegyoldalban sziklába vájt pince van, és valamikor dolgozott ezen Józsi. Ahol pedig ö egyszer dolgozott, onnét az emlékek roppant tömegét hozta el magával, és őrzi egyre magának. — He], de jó bora van az öreg Horváth nagyságos úrnak... — Kóstolta? Józsi nevetett, mint egy gyermek. — Hát hogyne kóstoltam volna, mikor hat hétig dolgoztunk a házon. Vasrácsos ajtó van a pincén, a nagyságos úr egész nap ott ült mellettünk, hogy csak nézhessük a hordókat a rácson keresztül. De hogy aztán elunta, oszt elment, mi Is karóvégre kötöttük a szintező csövet, és úgy dugtuk be a hordóba, és szíjtuk a bort sorba. — Szóval lopták a bort? — A, dehogy, csak szljtuk a csövön, maradt ott még elég belőle. A pincében már igen otthon van Józsi, ügyesen tudott segíteni a hordók feltöltöge- tésénél, csak azt nem tudta sehogy felérni ésszel, hogy a gumicső végén magától folyik a bor, ha előbb jól megszippantja az ember. Évek óta csudát lát ő ebben, és hiábavaló dolog megmagyarázni neki a csuda fizikáját. — Mégis csak jobb dolog a lopó, ott látja az ember, hogy mit csinál. Igen, mert a lopónál, ha szívja az ember, a szájába is befuttathat mindig egy-két kortyot. Hogy el ne epedjen, mondom neki, hogy keressen poharat fent a házban. Felment és visszajött, üres üveget hozott magával. Rászóltam: — Ez nem pohár. Józsi megint nevetett. — Hadd igyon a család is, ne csak én. Kapott ezért külön is, az üvegbe is, az asszonynak meg a gyerekeknek. Józsinál igen gyorsan hat a bor ereje, és ez abból látható, hogy a rendesnél is többet beszél. — Ha tetszett volna látni, hogy a múlt héten az a rendőr hogy’ megölte magát... — Miféle rendőr? — Hát az, hogy is hívják... Szkocsdopole. Csak annyit hallottam, hogy pukk, mert éppen a ház előtt mentem el. Bemegyek az udvarba, hát ott ül az eperfa alatt a lócán, csupa egy vér. Azért, hogy rendőr, meg hogy idegen, gondolom, mégis megnézem. Közelebb megyek hozzá, rám emeli a szemét, oszt pislog rám. Mondani akart valamit, de nem tudta már kimondani, mert akkorára már meghalt. Gondolom, te is minek jöttél ide, azzal szaladtam a városházára. Hát még nem bent tartanak éjszakára! így legyen irgalmas az ember. De nem tehettem egyebet, mert az ember mégis csak mind ernber. Bezártuk a pinceajtót, Józsi a zsebébe csúsztatta az üveget. — Eltörik. — A, dehogy, vigyázok rá. Azzal már oldalra nézett, bele a szürkülő estébe, és elmaradt tőlem. Csak a nagy útnál ért utol, de úgy húzódott fel mellém, mintha el sem maradt volna egy pillanatra is. — Mondja Józsi, miből él, amikor nincs munka? Most van, tudom, az a frontpucolás a kaszonyi péknél... Józsi feledékeny, bárgyún nézett fel rám. — Milyen frontpucolás? — Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy milyen. — Ahá, tudom már. De az semmi, hanem az volt jő, amikor télen valaki elszabadította a Fekete tanár úr minden madarát, oszt a sok madár mind kirepült a szobából. Éppen arra jártam, így aztán nekem szólt a tanár úr, hogy hallja Józsi, minden elfogott madárért koronát kap, kanáriért meg kettőt. Na gondolom, az jó, körülnézek, azzal egyeneset a temetőbe megyek, mert ott az a sok fa, amit a madár szeret... Megállt Józsi, éppen a temető mellé értünk, fent az orgonasövény mögött néma volt a sok sír. Józsi kajlán lógatta a kezét, és rámutatott az egyik gesztenyefára. — Azon az egyen, ott la, egymagán tizenhét stiglicet meg kilenc kanárit szedtem össze. Fáztak, így aztán lehetett szedni őket, mint tavaszon a hernyót. Mit tetszik gondolni... estére százhuszonkilenc stiglicet meg huszonkét kanárit szedtem össze. — Ejnye na... — Kerek százötvenegy koronát kaptam a tanár úrtól, meg még cigarettát is adott. Incselkedni kezdtem vele.
